Vajon miért nem javasolják az orvosok a páciensnek a testmozgást? Néhány sokkoló adat és információ

• Becslések szerint a mozgásszegény életmód évi 5 millió ember halálát okozza és ez számít a nyugat-európai országokban a korai elhalálozás egyik legfőbb okának (1)
• Minden évben 15 millió 30-70 év közötti ember hal meg krónikus betegségekben világszerte. A négy fő krónikus betegségcsoport – a szív- és érrendszeri betegségek, a daganatos betegségek, a krónikus légzőszervi betegségek és a cukorbetegség – legfőbb oka a mozgásszegény életmód (2)
• A WHO szerint a fizikai aktivitás hiánya felel a mell- és vastagbéldaganatos betegségek 21-25 százalékáért, a diabétesz 27 százalékáért és a koszorúér-betegségek 30 százalékáért [3].
• A fizikai aktivitás a legfontosabb tényező a különféle krónikus fájdalmak [4] és a mozgásszervi betegségek [5] gyógyításában

A kutatásokból ugyanakkor azt is tudjuk, hogy

• 5-ből 4 beteg fizikailag inaktív (6), azaz voltaképp az égvilágon semmit nem tesz a gyógyulásáért, DE!!!!
• ezen páciensek több mint 85 százaléka szeretné növelni a fizikai aktivitásszintjét (6), tehát a szándék megvan, csak valahol elakad
• minden második beteg igényelné, hogy segítséget kapjon az egészségügyi szakembertől, hisz fogalma sincs, mit és mennyit szabad mozognia, illetve hogyan és merre induljon el
• És ami a legfontosabb, jelentősen nő a betegek körében a fizikai aktivitás szintje akkor, ha az egészségügyi szakember felhívja a figyelmet a testmozgás jelentőségére és tanácsot, segítséget is nyújt az életmódváltáshoz (7) . Ennyit arról, hogy „Azért nem ajánlom a mozgást, mert a páciensek lusták és csak gyógyszerre vágynak!” Hatalmas kamu!

Felmerül a kérdés, hogy ha a testmozgás jelentősége, életmentő szerepe ennyire evidens, akkor mi, egészségügyi dolgozók vajon miért nem fektetünk nagyobb hangsúlyt a gyógyítás során a fizikai aktivitás promotálására és a segítségnyújtásra!? Talán nem ismerjük a kutatásokat?

Nos, amint az egy szisztematikus áttekintő közleményből (8) kiderül, a legtöbb egészségügyi dolgozó (orvosok, ápolók, asszisztensek) teljes mértékben tisztában van a fizikai aktivitás jelentőségével a gyógyító folyamat során, sőt, azt is tudja, hogy kiemelten fontos szerepe lenne a mozgás jelentőségének hangsúlyozásában, illetve az életmódváltással kapcsolatos tanácsadásban. A kutatók ezért megvizsgálták azt is, hogy mégis mi a frász akadályoz meg bennünket abban, hogy valódi segítséget nyújtsunk a páciensnek. Az egészségügyi szakemberek az alábbi korlátokat említették (gyengébb idegzetűeknek, dührohamra hajlamosaknak nem ajánlom a tovább olvasást):

• időhiány: tudjuk, tapasztaljuk, hogy az orvosi vizsgálatokon rendkívül rövid idő, általánosságban 10-30 perc jut egy páciensre és úgy tűnik, ebbe nem fér bele ez az „extra” szolgáltatás

• tudás- és kompetenciahiány: Számos orvos említette korlátozó tényezőként a testmozgással kapcsolatos tanulmányok, ismeretek hiányát. Ismét sokkoló adatok következnek: egy 2011-es amerikai felmérésből (9) kiderül, hogy az amerikai orvosi egyetemek 87 százalékán (!) semmiféle fizikai aktivitással kapcsolatos tantárgy, fakultáció nincs, azaz tanulmányaik során az orvoskollégák egyszerűen nem találkoznak mozgással kapcsolatos adekvát információkkal. Mi több, az egyetemek 76 százaléka kijelentette, hogy a jövőben sem terveznek bevezetni ilyesmit. Magyarul az orvosok nagy részének – hacsak önszorgalomból nem képezi magát tovább ezen a téren – egész egyszerűen nem áll rendelkezésére az a tudás, amelynek birtokában az általános „azért mozogni is kellene Kovács néni!” felkiáltáson kívül mélyebb információt tudna átadni a páciensnek.

Nem meglepő, hogy – amint a kutatásból kiderült – nagyobb eséllyel ajánlják a testmozgást a páciensnek azok az orvosok és ápolók, akik maguk is aktív életet élnek.  Egyébként ők azok, akik gyakran felbukkannak az FMFA-s képzéseken is. Szerintem nem véletlenül😊.

Sokunkat sokkol a helyzet abszurditása és reménytelensége. Vajon mi lehet a megoldás erre a megoldhatatlannak tűnő problémaözönre?

• tudás- és kompetenciahiány: Elsősorban az oktatási rendszer reformja. Felfoghatatlan, hogy az egészségügyi dolgozók nagy részének alapképzéséből hiányzik, vagy nevetségesen súlytalan a testmozgással (és egyébként az életmód két másik fő tényezőjével, a táplálkozással és a mentális egészséggel) kapcsolatos kellő mélységű tudás, információ átadása, ezért nem érzik kompetensnek magukat a tanácsadásban (azt már csak félve merem megemlíteni, hogy még rosszabb, amikor néhány kolléga segítő szándékkal ugyan, de úgy ad tanácsot, hogy hiányzik a mögöttes tudás. Ezért végzi a fél ország 5 éve ugyanazt a 3 db egyedülállóan hatékony gyakorlatot a derékfájdalmára:)). Az egyénre szabott mozgásprogram összeállítása természetesen már nem orvosi/ápolói feladat, erre vannak az edzők, sportrehabilitációs trénerek és mozgásterapeuták. A kulcsszó tehát a csapatmunka, illetve az „elengedés”, azaz a páciens tovább irányítása a megfelelő szakemberhez. A kutatásokból (11) egyértelműen kiderül, hogy azok a fizikai aktivitással kapcsolatos „beavatkozások” – legyen szó állapotfelmérésről, páciensoktatásról, tanácsadásról vagy akár konkrét mozgásprogram tervezésről – amelyeket erre szakosodott szakember végez, hosszú távon ezerszer jobb eredményre vezetnek, mint azok, amelyeket a kezelőorvos. A jelenség magyarázata vélhetően az, hogy a rehabilitációs trénerek, mozgásterapeuták jóval több időt tudnak a páciensre szánni és értelemszerűen mélyebb tudással rendelkeznek az életmód, a mozgás és a mozgásterápia terén.
• Időhiány: Egy 2003-as tanulmány megállapította, hogy amennyiben a jelenlegi egészségügyi rendszerben az orvosok az irányelveknek megfelelő időt szánnák minden egyes páciensre, napi 4,4 órával nőne meg a munkaidejük (10). Hát, Hippokratész ide vagy oda, orvosként én sem szívesen vállalnám be a mindennapos éjszakázást!  A megoldás tehát ismét csak a csapatmunkában keresendő. Nem az orvos dolga az életmód és a mozgásszokások részletes kivesézése, illetve az egyénre szabott megoldáskeresés, programtervezés és folyamatos segítségnyújtás. Az orvos elsődleges feladata, hogy kiszúrja a betegség mögött rejlő életmódbeli hibákat, felhívja a figyelmet a kritikus pontokra, kellőképp hangsúlyozza ezek jelentőségét, illetve továbbirányítsa a pácienst a megfelelő szakemberhez.

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője

1. Lee IM, Bauman AE, Blair SN, et al. . Annual deaths attributable to physical inactivity: whither the missing 2 million? Lancet. 2013;381(9871):992–993)
2. World Health Organization. Noncommunicable diseases country profile 2018. Geneva: World Health Organization; 2018. 223p
3. World Health Organization . Global health risks: mortality and burden of disease attributable to selected major risks. Geneva: World Health Organization; 2009.
4. Geneen LJ, Moore RA, Clarke C, et al. . Physical activity and exercise for chronic pain in adults: an overview of Cochrane Reviews. Cochrane Database Syst Rev. 2017;4(4):CD011279-CD
5. Susko AM, Fitzgerald GK.. The pain-relieving qualities of exercise in knee osteoarthritis. Open Access Rheumatol. 2013;5:81–91
6. Falskog, F., Landsem, A. M., Meland, E., Bjorvatn, B., Hjelle, O. P., & Mildestvedt, T. (2021). Patients want their doctors' help to increase physical activity: A cross sectional study in general practice. Scandinavian Journal of Primary Health Care, 39(2), 131–138
7. Orrow G, Kinmonth AL, Sanderson S, et al. . Effectiveness of physical activity promotion based in primary care: systematic review and meta-analysis of randomised controlled trials. BMJ. 2012;344:e1389
8. Hébert, E. T., Caughy, M. O., & Shuval, K. (2012). Primary care providers' perceptions of physical activity counselling in a clinical setting: A systematic review. British Journal of Sports Medicine, 46(9), 625–631.
9. Garry JP, Diamond JJ, Whitley TW. Physical activity curricula in medical schools. Acad Med 2002;77:818–20
10. Yarnall KS, Pollak KI, Østbye T, et al. Primary care: is there enough time for prevention? Am J Public Health 2003;93:635–41.
11. Tulloch H, Fortier M, Hogg W. Physical activity counseling in primary care: who has and who should be counseling? Patient Educ Couns 2006;64:6–20.