Képzések és továbbképzések, avagy hogyan válhatunk „gerincterapeutává”?

Érdekes (engem mindenesetre igencsak meglep), hogy naponta több tucat ember keres rá az interneten a „gerincterapeuta” és a „gerincterapeuta képzés” kifejezésekre.  Nap mint nap fordulnak hozzám ismerősök vagy tanítványok azzal a kérdéssel, hogy miképp válhatnak „gerincterapeutává”, melyik iskolát, milyen képzéseket vagy továbbképzéseket kell elvégezniük ahhoz, hogy mozgásszervi betegekkel foglalkozhassanak.

Forrás: http://spinewellnesscincinnati.com/physical-therapy-cincinnati/

Vajon honnan és miért ez a hatalmas érdeklődés? A pszichológusok szerint felnőttkorban leginkább saját, vagy szeretteink érintettsége késztet bennünket arra, hogy elmélyedjünk egy új területen, esetleg kitanuljunk egy új szakmát. Miután az ülő életmód előtérbe kerülésével 25-30 éves kor fölött szinte mindannyian szenvedünk valamilyen mozgásszervi fájdalomtól, betegségtől, nem meglepő, hogy sokakat hoz lázba a „gerincterapeutaság”.

Mindazonáltal nem az emberi lélek rejtelmei ihlettek arra, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Alapvetően két cél vezérelt. Egyrészt a képzések és szakképzések dzsungelében el-eltévedő szakembereknek szeretnék segítséget nyújtani, és megválaszolni néhány gyakran felmerülő kérdést: Hogyan válhatok „gerincterapeutává”? Vajon elvégezhetem-e ezt vagy azt a képzést? Mire jogosít fel a tanfolyamon kapott papír? Kezelhetek-e beteg embereket a tanúsítvány birtokában? Másrészt egy igencsak elgondolkoztató témát boncolgatnék: vajon valóban érdemes-e „gerincterapeutává” válni, vagy akár csak vágyni rá?

Kezdjük talán azzal, hogy mit is takar a „gerincterapeuta” kifejezés. Nos, bármilyen furcsán is hangzik, valójában nem létezik ilyen végzettség. A szó pusztán fantázianév, egy beszédes szóösszetétel, amely olyan tapasztalt, egészségügyi végzettségű, képzett szakemberre utal, aki mozgásszervi problémák kezelésére specializálódott, és ezen belül is elsősorban gerincproblémákkal foglalkozik.  A továbbiakban tehát a „gerincterapeuta” megnevezés alatt őket értem.

Nézzük meg tehát, hogyan válhat valaki „gerincterapeutává”!

Első körben tisztázzuk, mi a különbség az egészségügyi képzések és a továbbképzések között. A válasz végtelenül egyszerű: a képzés szakmát ad, a továbbképzésen pedig alapképzettségünkre ráépülő további készségeket sajátíthatunk el, ugyanakkor nem ad a kezünkbe új szakmát.

Ahhoz, hogy beteg emberhez nyúlhassunk (legalábbis hivatalosan), el kell végeznünk egy olyan, „szakmát adó” egészségügyi képzést, amely speciálisan azzal a területtel foglalkozik, amelyen dolgozni kívánunk. Ha gerinc- és mozgásszervi betegségekben gondolkozunk, választhatunk az OKJ-s gyógymasszőr, egyetemi szintű gyógytornász, vagy az államilag elismert végzettséget adó természetgyógyász (azon belül is az alternatív mozgás- és masszázsterapeuta és/vagy az alternatív fizioterapeuta) képzések közt. Léteznek ugyan fentieknél rövidebb idő alatt elvégezhető, egy-két napos vagy hetes mozgásszervi vonatkozású képzések is (pl. svédmasszőr, thai masszőr stb.), ezek azonban nem számítanak egészségügyi képzésnek, tehát kizárólag közérzetjavító szolgáltatás nyújtására jogosítanak fel bennünket, beteg embert nem kezelhetünk/gyógyíthatunk.  

Vajon elegendő-e az alapképzés elvégzése ahhoz, hogy „gerincterapeutává” válhassunk?

Általános tapasztalat, hogy a valódi tanulási folyamat később, az alapvégzettség birtokában kezdődik meg. Az iskolapadból kikerülve egyszerűen nincs meg az a gyakorlati tudás és széles körű, naprakész szakmai tapasztalat, amelynek birtokában bátran, biztos kézzel merhetnénk beteghez nyúlni. Ezek megszerzésére szolgálnak többek közt a különféle szakmai továbbképzések, amelyek tehát nem adnak új szakmát, már meglévő ismereteinkre alapozva mélyítik el, szélesítik, színesítik és „modernizálják” tudásunkat.

Jó, jó, de akkor hogyan válhatok „gerincterapeutává”?

 „Gerincterapeutává” tehát csakis akkor válhatunk, ha a fent említett, szakmát adó (és ezen belül a mozgásszervekkel, azok kezelésével speciálisan foglalkozó) egészségügyi képzések valamelyikét (gyógytornász, gyógymasszőr, alternatív mozgásterapeuta) abszolváltuk ÉÉÉÉÉS jó néhány szakmai továbbképzést is elvégeztünk már, tehát birtokunkban van az az elméleti és gyakorlati tudáshalmaz, amelynek segítségével

• képesek vagyunk komplex mozgásszervi állapotfelmérést végezni és az eredményeket kiértékelni,
• össze tudunk állítani egy olyan átfogó kezelési tervet, amely manuálterápiás/fizioterápiás és mozgásterápiás elemekből épül fel,
• és mindezt hatékonyan meg is tudjuk valósítani a gyakorlatban a betegen

De vajon muszáj-e „gerincterapeutának” lennünk ahhoz, hogy mozgásszervi betegségben szenvedőkkel foglalkozhassunk?

Másképp megfogalmazva a kérdést: vajon mi a helyzet mindazokkal, akik nem rendelkeznek a fent említett egészségügyi alapképzettségek valamelyikével, ugyanakkor szeretnének mozgásszervi problémákkal foglalkozni, szakmailag továbbfejlődni, szélesíteni tudásukat, esetleg „csupán” saját magukon és családtagjaikon segíteni?

Nos, a XXI. században egyre inkább elmosódik a határ a hagyományos egészségügyi ellátás illetve a gyógyítás alternatív formái közt. Hogy csupán egyetlen példát említsek, egyre nagyobb teret nyer az ún. „medical-fitness” irányzat, amely a sportközpontokat a gyógyító munka színterévé teszi, és bevonja a sportszakembereket a prevenciós és rehabilitációs munkába. Jómagam maximálisan helyeslem és támogatom ezt a folyamatot. Egyrészt azért, mert az egészségügyi szakdolgozóktól eltérően a sportedzők jellemzően igen korán, még a betegség, vagy a komolyabb tünetek megjelenése előtt találkoznak a vendéggel, így jóval több lehetőségük van arra, hogy megelőzzék a probléma kialakulását vagy súlyosbodását. Másrészt azért, mert az emberek sokkal nagyobb számban járnak edzésre vagy konditerembe, mint például gyógytornászhoz, így a sportközpontok bevonásával szélesebb körhöz juthat el a prevenció és/vagy a rehabilitáció. Ahhoz azonban, hogy mindez megvalósulhasson és hatékonyan működhessen, szakmailag felkészült, széles körű, a mozgásszervekkel (is) kapcsolatos prevenciós és rehabilitációs szaktudással rendelkező sportszakemberek sokaságára van szükség.

Mindezek fényében nem kétséges, hogy a legtöbb egészségügyi szakmai továbbképzés célcsoportjába ma már egyértelműen beletartoznak a sporttudományi végzettséggel rendelkező szakemberek (sportedzők, humánkineziológusok, testnevelők, rekreáció szervezők stb.), de ugyanígy említhettem volna a frissítő masszázst végző kollégákat, a konduktorokat, vagy akár az ergoterapeutákat is. Noha mindannyiukra igaz a megállapítás, hogy egészségügyi alapképzés híján nem válnak „gerincterapeutává”, az egészségügyi szakmai továbbképzéseken megszerzett tudás birtokában ugyanolyan komoly és jelentős prevenciós és/vagy rehabilitációs tevékenységet folytathatnak.

Összefoglalva tehát: nem szükséges „gerincterapeutává” (vagy gyógytornásszá, gyógymasszőrré, alternatív mozgásterapeutává stb.) válnunk ahhoz, hogy hatékony segítséget nyújthassunk a mozgásszervi problémákkal küzdő vendégeknek/pácienseknek/betegeknek, sőt! Heterogenitás, és a társzakmák baráti együttműködése nélkül nem létezik hatékony terápia. Bele sem merek gondolni, mi lenne a világgal széles látókörű, szakképzett masszőrök, testnevelők, sportedzők, akupresszőrök vagy reflexológusok nélkül, hisz a munkájuk pótolhatatlan! Mindannyiunknak saját szaktudásunkkal, ismereteinkkel, tapasztalatainkkal kell hozzájárulnunk ahhoz, hogy csökkenjen a mozgásszervi betegséggel küzdők száma, s, hogy élhetőbbé váljon a XXI. század emberének élete. A mozgásszervi vonatkozású egészségügyi szakmai továbbképzések célja tehát nem az, hogy mindenki „gerincterapeutává” váljon. Azért nyíltak meg a képzések, hogy – szakítva a közelmúltban oly jellemző „elitista” szemléletmóddal – a hozzáférés biztosítva legyen minden érintett szakember számára ahhoz a széles körű, mély és naprakész szaktudáshoz, amelynek birtokában hatékonyan veheti ki részét a mozgásszervi problémák megelőzéséből, kezeléséből és gyógyításából. A lehetőség tehát adott, ma már kizárólag az egyén motivációján múlik, milyen mértékben és mélységben él vele.

(Zárójeles megjegyzés: a piaci nyitás sajnos nem feltétlenül jár együtt a szabályozó szervek/szervezetek nyitottabbá válásával. Számos képzés nem adhat kreditpontot olyan egészségügyi szakdolgozók számára, akik egyébként remekül használhatják munkájuk során a képzésen megszerzett tudást. Hogy csupán egyetlen példát említsek saját berkeinkből, a Kismama-tape képzés nem adhat kreditpontot egy kismamákkal foglalkozó védőnő számára, sőt, talán még viccesebb, hogy az alternatív mozgásterapeutáknak, azaz például nekem sem. És, hogy ez miért funny? Mert én állítottam össze és vezetem a képzést.)

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője