Gyógytornász? Edző? Ki a fontosabb?
Rengeteg sportszakember fordul meg a képzéseinken és nem tudom nem észrevenni, milyen sok kolléga rejtett álma, hogy gyógytornász legyen. Vajon jobb-e, több-e a gyógytorna, mint az edzés? Ahhoz, hogy tisztázzuk a kérdést, első körben érdemes megvizsgálni, hogy miért betegszünk meg. Ebből ugyanis megtudhatjuk, milyen terápiára van szükségünk, abból pedig azt, hogy milyen szakemberre😊. Hangsúlyozom, e cikkben kizárólag a mozgásszervi betegségekről beszélek, sőt, azon belül is elsősorban az életmód eredetű degeneratív betegségekről. Tudjuk ugyanakkor, hogy a mozgásszervi betegségek túlnyomó többsége életmód eredetű, ergo a mozgásszervi panaszok nagy részére érvényesek az alábbiak.
Szóval: mitől is betegszünk meg? Nos, leginkább attól, hogy az életben maradásért már nem kell nap mint nap kemény fizikai küzdelmet folytatnunk, vadásznunk, halásznunk, vagy megvívnunk a fenyegető ellenséggel. Hiányzik tehát az a mindennapos, rendkívül változatos testmozgás, amely mintegy észrevétlenül, mégis folyamatosan tartja karban a testünket azáltal, hogy minden kondicionális képességünket – erő, állóképesség gyorsaság stb. – harmonikusan fejleszti. A mozgáshiány következtében a szövetek (izmok, porcok, csontok) gyengülnek, sorvadnak, ráadásul kellően edzett izomzat hiányában az ízületeket még jelentős túlterhelés is éri, és máris törvényszerűen megjelenik a porckopás, porckorong degeneráció, illetve jelentkeznek az izom, csont és ízületi eredetű panaszok, fájdalmak. A szervezőerő a leggyengébb láncszem elv, tehát teljes mértékben egyénfüggő, kinél hol és milyen formában jelentkeznek az első tünetek. De szinte mindegy is, hisz – és ezt nagyon fontos lenne egyszer és mindenkorra megérteni – az egész test beteg.
Fentiekből egyértelműen kiviláglik, hogy ha csupán a konkrét panaszra fókuszálunk (ahogy az ma az egészségügyben általánosan jellemző), félig sem oldottuk meg a problémát. Vagy visszatérnek a panaszok, vagy a sorban következő leggyengébb láncszem sérül. Az ördögi körből mindaddig lehetetlen kitörni, amíg nem vezetjük vissza az életünkbe a természetes terheléseket, azaz a vadászatot és gyűjtögetést pótló mindennapos testmozgást. Igen ám, de erre a mindannyiunk, fiatalok és idősek számára egyaránt szükséges rendszeres és változatos terhelésre előbb professzionális módon fel kell készíteni az immár évek/évtizedek óta inaktív szervezetet. A mozgáshiány mellett ugyanis a mozgásszervi betegségek másik legfőbb oka paradoxnak tűnő módon épp a mozgás, pontosabban az, hogy a mozgásprogram bevezetésekor jellemzően elmarad, vagy nem elég szakszerű a felkészítő fázis. A sosem mozgó Zsuzsi formás popsira vágyik, becélozza a legközelebbi edzőtermet és a gyors siker érdekében már az első alkalommal súlyt (értsd farönköt) emel, vagy épp lefutja a félmaratont (értsd: antilopcsordát üldöz). Felkészületlenül, az inaktivitástól deformálódott testtel és mozgásmintákkal. A sérülés borítékolható.
Az egészség megőrzése és/vagy a gyógyítás tehát a jelenleginél jóval komplexebb megközelítést kíván. Szükséges ugyan, de korántsem elegendő a konkrét betegség/sérülés kezelése. Újra fel kell építeni az életben maradáshoz (értsd az egészség megőrzéséhez) szükséges kondicionális képességeket is, ám mindehhez előbb fel kell készíteni a terheléstől elszokott testet a terhelésre.
A gond az, hogy mi, civilizált emberek ezt az egyetlen komplex, részekre valójában szét nem bontható, mozgáson alapuló folyamatot részekre bontottuk és különböző szakemberek kompetenciájává tettük:
- az adott mozgásszervi probléma/panasz kezelése: gyógytornász kompetencia, az edzők ugyanis jelenleg a szakmai alapképzéseken nem kapnak olyan jellegű tudást, amely alkalmassá tenné őket konkrét mozgásszervi panaszok menedzselésére
- a test felkészítése a terhelésre, azaz a testtartásjavítás és mozgásfejlesztés: ez a szaktudás – legalábbis a modern (!!!) szemléletű testtartásjavítás és mozgásfejlesztés – sem az edzők, sem a gyógytornászok alapképzésének nem része, így képzett szakemberek híján ez a fázis vagy teljesen elmarad, vagy nem igazán felel meg a modern alapelveknek. A „helyes testtartás = húzd be a feneked, a hasad és az állad” megközelítés ugyanis már réges-rég elavult
- a kondicionális készségek fejlesztése: edzői kompetencia, a gyógytornász alapképzésnek ugyanis nem része az edzői szakismeretek elsajátítása, legalábbis semmiképp nem olyan mélységben, ahogy szükséges lenne
Eredmény I: nagyítóval kell keresni azt a szakembert, aki mindhárom részterülethez ért, tehát képes egy személyben menedzselni a teljes, mozgáson alapuló gyógyító folyamatot, vagy ha esetleg nem ért mindenhez, felismeri és fel is vállalja, hogy szükség van más szakember bevonására is. A gyógyító folyamat tehát egy adott állomáson megreked:
- Vagy „meggyógyítjuk” ugyan a páciens vállát, de ezzel véget is ért a terápia, a kondicionális képességek adekvát fejlesztése nem valósul meg, így hamarosan sérül a sorban következő leggyengébb láncszem
- vagy a konkrét probléma hatékony kezelése marad el és sérült vállal/térddel edz a vendég, tehát a megoldatlan panaszok egyre súlyosbodnak
- vagy menedzseltük ugyan a konkrét panaszt, sőt, azt is megértettük a pácienssel, hogy a "terápia" itt nem ér véget, rendszeresen mozognia kell, de nem készítjük fel szakszerűen a terhelésre, így amint edzeni kezd, szinte rögtön megsérül
Bármelyik is történik a három közül, az eredmény ugyanaz, a páciens valójában nem gyógyul meg.
Eredmény II: Ebből a szétválasztásból és szigorú feladatleosztásból („Én Gyógyító vagyok, Te pedig csak edző”, vagy „Én valóban megerősítem a vendéget, Te viszont csak bohóckodsz az 1 kilós kézisúlyzókkal”) egyenesen következnek a folyamatos szakmai viták, kompetenciaharcok, méghozzá mindkét oldalról.
Melyik fontosabb? Az edzés vagy a gyógytorna? Ostoba kérdés. Csupán egy korlátolt elme vitatkozik azon, hogy kinek nagyobb a tudása és kire van nagyobb szükség. Valójában a civilizált életmóddal együtt járó speciális problémák elengedhetetlenné teszik mindkét megközelítés együttes alkalmazását, így egyik részterület sem ér sokat a másik nélkül. Vagy több szakemberre van tehát szükség, vagy – és szerintem ez lenne az igazi megoldás – egyetlen olyan kollégára, aki mindhárom területen járatos. Vajon miért választjuk szét oly élesen e két, egymással összefüggő szakmát? Miért nem alapvető elvárás az, hogy egy mozgással foglalkozó szakember legyen képes végigvinni a teljes rehabilitációs folyamatot (de hívjuk inkább "felépítő" folyamatnak, ez ugyanis jóval funkcionálisabb megközelítés)? Miért hisszük azt, hogy bármelyik részszaktudás önmagában is elegendő ahhoz, hogy meggyógyítsa az inaktív, torzult mozgásmintákkal és számos degeneratív problémával küzdő civilizált embert? Egyáltalán: miért teszünk különbséget mozgás és mozgás közt?
Az utóbbi évek biztató tendenciájaként mindkét „oldalon” látható már valamiféle nyitás. Remek kezdeményezés például a sportrehabilitációs tréneri szakma megszületése. Egy valóban minőségi rehabilitációs tréner képzésen ugyanis számos egyéb tudás megszerzése mellett a gyógytornászok a saját szaktudásukra ráépíthetik az edzői alapkompetenciákat (azaz megtanulnak kondicionális készségeket fejleszteni, edzéstervet készíteni és edzéseket levezetni), az edzők pedig elsajátíthatják a degeneratív mozgásszervi problémák menedzseléséhez szükséges rehabilitációs tudást és készségeket. Hogy ez a kompetenciahatárok átlépése lenne (bármelyik oldalról)? Nos, épp ellenkezőleg. A rehabilitációs tréning jelenti az egyik első komoly lépést a holisztikus szemléletű gyógyítás felé. Akkor dőlök majd hátra a székemben, fonom össze a kezeimet és veszem elő Garcia Marquez valamelyik szívemnek oly kedves regényét, ha a KOMPLEX mozgásszervi rehabilitáció nem egy drágán és nehezen megszerezhető elit tudás lesz, hanem mind az edzők, mind a gyógytornászok ALAPKÉPZÉSÉNEK részévé válik. Mert én úgy vélem, hogy jelenleg mindkét szakmából hiányoznak olyan komoly alapok, amelyek nélkül nem lehet igazán hatékony sem az edzés, sem a rehabilitáció, és az egyénre van bízva, hogy szakmai továbbképzés keretén belül elsajátítja vagy sem.
Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője