Erősítés vagy szenzomotoros tréning? Melyik hatékonyabb a krónikus derékfájdalom ellen?
Bár egészségügyi és sportkörökben általánosan elterjedt, már-már közhelyszámba menő nézet, hogy krónikus derékfájdalom esetén erősítő edzésre/tornára van szükség, nem árt tudni, hogy a legújabb kutatások szerint semmiféle tudományos bizonyíték nem támasztja alá a nézetet, hogy a törzs izmainak ereje összefüggésben van a derékfájdalommal.¹ Számos kutatás bizonyítja ugyanakkor, milyen erős a korreláció a derékfájdalom, és a neuromuszkuláris (ideg-izom) kontroll csökkenése közt². Felmerül tehát a kérdés, hogy krónikus derékfájdalommal küzdő páciensek esetében valóban hatékony-e az általánosan elterjedt kezelési protokoll, azaz a gerinc körüli „izomfűző” erősítése, különösen úgy, hogy mindezt nem előzi meg a motoros kontroll javítása.
Íme egy klasszikus "core erősítő" gyakorlat (plank), nem megfelelően kivitelezve. A helytelen mozgásmintával végrehajtott gyakorlat nem a gerinc körüli izomfűzőt erősíti, hanem a vállízületet (és magát a gerincet) terheli túl, méghozzá jelentősen.
Egyre több szakember foglalkozik a kérdéssel, milyen okok állhatnak a krónikus derékfájdalom hátterében. A kutatásokból egyértelműen kiderült, hogy szinte kivétel nélkül minden derékfájós páciensnél kimutatható a különféle káros terhelések (mozgásszegény életmód, ülőmunka, egyoldalú hétköznapi- vagy sportterhelések) hatására bekövetkező izomegyensúly megbomlás a mélyizmok és a felszíni izmok közt³. A gerinc stabilizálására elsődlegesen „szakosodott” ún. mélyizmok (az iliopsoas, a m. transversus abdominis, a két-két csigolyát összekötő interspinalis és intertransversarii izmok és a rekeszizom, hogy csak néhányat említsek) ugyanis hajlamosak arra, hogy alul működjenek és atrofizálódjanak, s ilyenkor – kompenzációképp – a felszínesebben fekvő mozgatóizmok túlzott aktivitást mutatnak. Az egyensúly felborulása azonban számos negatív következménnyel jár:
- jelentősen csökken az egyén képessége, hogy megfelelően kontrollálja azon alapfunkciókat – elsősorban a testtartást és a (rekeszi) légzést – amelyek elengedhetetlenek az egészséges mozgásokhoz, hisz mindkettő a mélyizmok összehangolt munkáján alapul
- felborulnak a fiziológiás mozgásminták, belső stabilitás hiányában a mozgások elveszítik finomságukat, változatosságukat, és durvává, elnagyolttá, darabossá válnak
- maga a gerinc is merevvé válik, csökken mozgástartománya, elveszíti rugalmasságát, és jelentősen romlik az a képessége, hogy finom hangolja a szegmentális (csigolyánkénti) mozgásokat, tehát megszűnik a poszturális stabilitás is
- a felszíni izmok folyamatos túlműködése (azaz állandó rövidülése) jelentős kompressziós (összenyomó) terhelést ró a gerincre, így felgyorsulnak a degeneratív folyamatok (porckopás, meszesedés, porckorong ellapulás és -sérv)
- a túlterhelt lágyrészek, izmok és fasciális (kötőszöveti) elemek feszessé, fájdalmassá válnak
- a gerinc elveszíti azon képességét, hogy megfelelően alkalmazkodjon a terhelésekhez, amelyek nap mint nap érik. Megváltoznak az egyes gerincszegmensekre eső terhelési viszonyok, bizonyos szegmensek túlterhelődnek, és az így kialakuló „töréspontokon” felerősödnek a lokális degeneratív folyamatok
- a szegmentális túlterhelés reaktív ízületi és lágyrész stressz-reakcióhoz, gyulladásokhoz vezet. A gyulladás az adott szegmensnél kilépő idegeket is érinti, így az agyba futó, és onnan érkező információk is zavart szenvednek
Az idegek érintettsége kapcsán alakulhat ki az ún. centrális szenzitizáció, azaz a túlzott válaszadás (leegyszerűsítve túlérzékenység), amely más, sérülést nem szenvedett területekre is kiterjedhet. Így származhat a gerinc lumbális szakaszának diszfunkciójából egy csípő bursitis, SI ízület gyulladás, vagy épp Achilles tendinopathia. |
S ha mindez nem lenne elég, a megváltozott mozgásminták (azaz a mélyizmok aktivitásának csökkenése és a felszíni izmok túlzott aktivitása) nyomot hagynak az agyi motoros kéregben (cortex) is. A mélyizmok alul-, míg a felszíni izmok túlreprezentálttá válnak⁴ (angolul ezt a jelenséget hívják „cortical smudging”-nak, azaz kérgi foltnak), azaz miután nem használjuk, agyunk egész egyszerűen elfeledi a mélyizmokat.
Szerencsére a jelenség visszafordítható, a rossz minták javíthatóak, felülírhatóak, ehhez azonban jóval többre/másra van szükség, mint pusztán erősítésre vagy az állóképesség javítására, sőt, a manapság egyre trendibb manuálterápiás irányzatok sem elegendőek, legalábbis önmagukban nem. Az agyat kell ugyanis újratanítanunk, rekondicionálnunk. Az ún. szenzomotoros mozgásterápia legfőbb célszerve nem a gerinc, nem is az izmok, hanem maga az emberi agy, amelynek újra el kell sajátítania a fiziológiás testtartást és mozgásokat. Mindehhez erőfeszítések és nagy terjedelmű mozgások helyett finom és koordinált mikro-mozgásokra, intenzív és fókuszált figyelemre, befelé fordulásra és rengeteg gyakorlásra van szükség. A mélyizmokat ugyanis nem erősíteni, hanem egész egyszerűen tudatosítani és aktiválni kell, ehhez azonban újra kell építeni az agy és az izom közötti kapcsolatot. Nem véletlen, hogy a fascia tréning egyik legfőbb pillére épp a szenzomotoros mozgásterápia, amely számos már mozgásformában – pl. jóga, tai-csi – is rendívül hangsúlyos elem. Az azonban kérdés, hogy csoportos formában hatékonyan tanítható-e egy, elsősorban a finom érzésekre és belső kontrollra épülő, azt visszaállítani szándékozó mozgásforma.
Ideje tehát szakítani a szemlélettel, hogy az edzés/mozgásterápia/gyógytorna hatékonyságát az izzadságcseppek mennyisége jelzi! A gyakorlás nem tökéletesít, pusztán állandósít. Ha a páciens helytelen mozgásmintákkal dolgozik (márpedig életmódunkból adódóan szinte mindannyian így teszünk), sajnos nem a megfelelő izmokat használja, így törvényszerűen tovább fokozódnak a panaszai. Legyen szó akár gyógytornáról, akár rehabilitációs tréningről, a mai tudományos álláspont szerint az első lépés a szenzomotoros tréning valamilyen formája, azaz a testtartás és a mozgásminták javítása, amely hosszú heteket, sőt, hónapokat is igénybe vehet. Mindez természetesen nem csak a terapeuta, de a páciens részéről is komoly szemléletváltást igényel, hisz a szenzomotoros mozgásterápia gyökeresen különbözik a megszokott izzasztó edzésektől. Hogy a páciens képessé váljon elfogadni az „agytréning” szükségességét, tisztában kell lennie azzal, hogy az elmélyedés - főként a terápia első szakaszában - elengedhetetlen. Fontos megértenie, hogy szinte minden krónikus gerincprobléma mögött ott áll a torzult testtartás és számos rossz mozgásminta, s a megfelelő motoros kontroll megteremtésének/helyreállításának hiányában a fájdalom ördögi körré válik, amelyből lehetetlen kitörni.
Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője
¹Hamberg-van Reenen, Ariëns GA, Blatter BM, van Mechelen W, Bongers PM. A systematic review of the relation between physical capacity and future low back and neck/shoulder pain. Pain. 2007 Jul;130(1-2):93-107. [PubMed]
²Hodges PW1, Smeets RJ. Interaction between pain, movement, and physical activity: short-term benefits, long-term consequences, and targets for treatment.Clin J Pain. 2015 Feb;31(2):97-107. [PubMed]
³MacDonald D1, Moseley GL, Hodges PW. Why do some patients keep hurting their back? Evidence of ongoing back muscle dysfunction during remission from recurrent back pain. Pain. 2009 Apr;142(3):183-8. [PubMed]
⁴Tsao H, Danneels LA, Hodges PW. ISSLS prize winner: Smudging the motor brain in young adults with recurrent low back pain. Spine (Phila Pa 1976). 2011 Oct 1;36(21):1721-7. [PubMed]