Elgondolkoztam, hogy vajon jó-e az irány, amerre haladunk…

Ezúttal egy saját történettel kezdem. Közel 20 évvel ezelőtt még irodai munkát végeztem (akkoriban sajtószóvivő voltam), és az ülőmunkával együtt járó kínzó nyakfájdalmammal felkerestem egy igen jónevű gyógytornászt, aki hétről-hétre változatos gyakorlatsorokkal gyötört. A kezelések után néhány napig szinte tünetmentes voltam, ám a fájdalom újra és újra visszatért. Több hónapnyi közös munka után a leghalványabb fogalmam sem volt arról, vajon miért is fáj a nyakam, és mit kellene tennem a heti egy gyógytorna mellett azért, hogy ne szenvedjek tovább. Ha kérdeztem – és bizony gondolkodó ember lévén folyamatosan kérdeztem – rövid és kelletlen válaszokat kaptam. Néhány hónap után abbahagytam a tornát, mert úgy éreztem, nem vezet sehová. Ezután évekig abban a hitben éltem, hogy a gyógytorna hülyeség. Ma már tudom, hogy aminek részese voltam, nem volt igazi gyógytorna – legalábbis az én mércém szerint – még akkor sem, ha az egyik legnevesebb szakemberhez jártam. A gyógytorna célja ugyanis a gyógyítás, s ez csakis a tudás átadása révén valósulhat meg, nem pedig az, hogy egy életre (de legalábbis minél hosszabb időre) magunkhoz kössük a pácienst.

S, hogy miért is meséltem el a történetet? Akik ismernek, tudják, hogy a szakmai munkám jórészt arról szól, hogy harcolok a tüneti (gyógyszeres, műtéti) kezelések elsődlegessége ellen. Számtalanszor leírtam, és tengernyi tudományos kutatással alá is támasztottam, hogy a krónikus mozgásszervi betegségek döntő többsége életmód eredetű, így az egyetlen igazán hatékony gyógymód az életmód megváltoztatása, azaz a testmozgási szokások (és természetesen a táplálkozás) reformja. Ebben az értelemben minden más – beleértve a gyógyszeres vagy műtéti kezeléseket, a különféle fizikoterápiás eljárásokat, tape-et, flosst, köpölyt, manuális kezeléseket stb. – csak kiegészítő kezelésképp jöhet szóba a fő terápia mellett, amely – bármilyen furcsán is hangzik – a tanítás. Nekünk, terapeutáknak az a legfőbb feladatunk, hogy oktassuk, neveljük a pácienst, hisz meg kell ismernie a saját testét, annak működését annak érdekében, hogy képessé váljon önállóan, saját maga menedzselni az életét, egészségét. Épp ez a tanítás, „képessé tevés” az, ami a leginkább hiányzik a mai, gyógyszer és műtét centrikus egészségügyi ellátásból, és a tudás- és információhiány a legfőbb oka annak, hogy a legtöbb ember kívülről várja a megoldást, amelynek – a dolog lényegéből adódóan – elsődlegesen belülről kellene érkeznie. Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy kissé aggaszt, hogy egy más szemléletmód erősödését látom olyan szakemberek – masszőrök, gyógytornászok, mozgásterapeuták, természetgyógyászok – körében, akiknek épp a helyes, önálló és aktív útra való rávezetés lenne a legfőbb feladatuk. Legalábbis szerintem.

Napról-napra többet tudunk az emberi testről, újra megismerkedtünk (hiszen valójában már 2 ezer éve ismerjük) a fasciával, s a forradalmi információözön birtokában állítólag szemléletmódot is váltottunk, azaz holisztikusan, a maga teljességében tekintünk az emberi testre, annak betegségeire és gyógyítására. Számos új (vagy új köntösbe bújtatott) manuálterápiás irányzat született, amelyek segítségével képessé váltunk arra, hogy mind hatékonyabban „nyúljunk bele” a rendszerbe, és „szereljük meg” az emberi testet.  Káprázatos eredményeket érhetünk el a kezelésekkel, méghozzá gyorsan, látványosan és mellékhatások nélkül. A páciens boldog és elégedett, csodatévőként tekint a terapeutára, ami – valljuk be őszintén – nem rossz érzés. Ráadásul meg is érdemeljük😊 De… és sajnos mindig van egy de....

Egy dolgot hajlamosak vagyunk elfelejteni. A krónikus, életmód eredetű mozgásszervi betegségek esetében a manuális kezelések (vagy a tape, a floss, a köpöly és a hasonló, egyébként zseniális eszközök) ÖNMAGUKBAN alkalmazva nem nyújtanak többek, mint egy valóban hatékony, mellékhatásmentes gyógyszer (persze csak elméleti síkon, hisz a valóságban nemigen létezik mellékhatásmentes gyógyszer). Átmenetileg segítenek, de hosszú távon nem nyújtanak megoldást, hisz a valódi megoldás a páciensben, az ő életmódjában rejlik. Ugyanakkor pontosan ugyanazt a tévhitet erősítik benne, amit a gyógyszer és a műtétcentrikus egészségügy: mindegy hogyan él, mit tesz és mit nem tesz a mindennapjaiban, a csodatévő terapeuta majd megoldja a problémát, újra és újra „megszereli” a testét. Nos, ha ez a tendencia – azaz a passzív terápiák erőteljes előtérbe helyeződése – tovább folytatódik, megvan az esély arra, hogy a hatalmas fejlődés és szemléletváltás legfőbb eredménye az egyre hatékonyabb, holisztikus, azaz teljességre törekvő szemléletű gyógyítás helyett az lesz, hogy az orvosistenek helyett/mellett megjelennek (talán már meg is jelentek) a terapeutaistenek is. Brrrrr......

Az én felfogásomban a gyógyítás jóval összetettebb, kognitív elemeket is bőségesen tartalmazó folyamat, amelynek legfőbb célja az önállóságra nevelés. Értelemszerűen igyekszünk megoldani az akut problémát, és ebben komoly segítséget nyújthatnak a professzionálisan végzett manuális és eszközös kezelések, amelyek elképesztő hozzáadott értéket képviselnek a mozgásterápia és a tanítás MELLETT. De nem helyett. Nem lehet az a célunk, hogy magunkhoz kössük a pácienst! Őt kell megtanítanunk arra, hogyan tudja menedzselni a saját egészségét, ellenkező esetben egész egyszerűen kereskedőkké válunk az egészségbizniszben.

Visszatérve a manuálterápiára és társaira: még mielőtt az a vád érne, hogy mozgásterapeutaként haza- (azaz a manuális vagy más passzív terápiák ellen) beszélek, csöndesen megjegyzem, hogy az akadémián, ahol tanítok (és amit vezetek), több manuálterápiás képzés is elérhető, sőt, jómagam is rendszeresen végzek manuális kezeléseket. Ha már ennyi csodás terápiát ismerünk, miért ne alkalmaznánk ezeket bátran a krónikus mozgásszervi problémák esetén is, hisz az okosan, értően megválasztott kezelés jóval hatékonyabbá teszi a gyógyítás folyamatát!  De soha ne engedjük háttérbe szorulni a valódi „csodát”, a rendszeres, változatos testmozgást! Hogyan várhatnánk el a pácienstől, hogy minden áldott nap mozogjon, ha már a terápia során sem a mozgásra helyezzük a hangsúlyt? Ha nem magyarázzuk el, miért is elengedhetetlen a változatos és harmonikusan terhelő mozgás? Ha nem tanítjuk meg arra, hogyan és milyen elvek mentén állítsa össze a saját, személyre szabott mozgásprogramját, és nem fordítunk kiemelt figyelmet arra, hogy mozgásra alkalmassá tegyük a testét, azaz a megfelelő mozgásterápia segítségével rendezzük a mozgásmintáit? A tape nem csodaszer. A floss és a köpöly sem az. És a sokak által annak vélt vagy hirdetett manuális kezelések sem mindenhatóak, így nem írhatják felül azt, amit már régóta tudunk: a valódi megoldás a páciens kezében van, mi csupán segíteni tudunk abban, hogy meglássa, megértse, és képes legyen élni vele.

Modern („max. 2 mondatot olvasok el”) kollégák számára íme a rövid összefoglaló:

• nem létezik „egyedülállóan hatékony terápia”
• egyetlen terápia sem pótolhatja a mindennapos, változatos, személyre szabott testmozgást, és szigorúan tilos (lenne) - közvetlenül vagy közvetve - ezt a tévhitet kelteni vagy erősíteni a páciensekben
• nem (feltétlenül) az a jó a terápia (vagy terapeuta), aki vagy ami trendi, gyors és látványos sikerekkel kecsegtet, hanem az, aki vagy ami a legnagyobb kincset adja, ami csak létezik a földön: megtanítja a pácienst arra, hogyan tudja önmaga menedzselni az egészségét

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője