Instabil eszközök – igen vagy sem? A funkcionális szemléletmód árnyalt értelmezése

Remek hír, hogy egyre népszerűbbé válik a sport/mozgás/mozgásterápia funkcionális megközelítése, amely arra a nézetre épül, hogy ha az edzőterem a mindennapokban való helytállásra akarja felkészíteni az egyént – mert, hogy az edzőteremnek valójában ez (lenne) a szerepe, nem pedig az, hogy formás popsit gyártsunk – akkor nem érdemes mesterséges, természetellenes, a mindennapokban soha elő nem forduló mozgásokat végeztetni. Ehelyett a való élet valódi kihívásait kell okosan és fantáziadúsan adaptálnunk az edzőtermi körülményekre.

Nem véletlen, hogy bevallottan nagy kedvencem a funkcionális tréner képzésünk, a magam részéről ugyanis maximálisan egyetértek ezzel a szemléletmóddal. Számos olyan gyakorlattípus létezik, amit gyakran használnak a rehabilitációban és/vagy az edzésben, ám szinte semmi köze az ember természetes mozgásaihoz, tehát nem igazán alkalmas arra, hogy bárkit is felkészítsen bármilyen kihívásra. A való életben nem igazán végzünk sem egyízületes (pl. biceps curling), sem mesterséges stabilizálás (különböző fitness gépek) mellett végzett mozgásokat, ahogy olyan szofisztikált, nehezen elmagyarázható és még nehezebben kivitelezhető, brutális belső fókuszt, azaz agymunkát igénylő mozgásokat sem, amelyeket gyakran láthatunk a különböző terápiás és egyéb foglalkozásokon (és edzőként/terapeutaként mérhetetlenül büszkék vagyunk a megalkotásukra). De vajon e kakukktojások közé tartoznak-e az instabil felszínen végzett mozgások is? Egyre hangosabbak ugyanis azok a hangok, amelyek a funkcionalitás jegyében erőteljesen megkérdőjelezik az instabil felszínek (bosu, dinamikus ülőpárna, SZTM funky, egyensúlyozó korong, csúszókorong és társai) létjogosultságát, pl. „A büdös életben nem csinálsz semmit olyan felületen, mint a bosu”.

Nos, a rövid és frappáns kinyilatkoztatásokkal jellemzően az a baj, hogy a céljuk elsősorban az olcsó figyelem felkeltése, így jellemzően általánosítgatásokon alapulnak. Szó sincs objektivitásról, árnyalatokról, több oldalról való megközelítésről, ahogy érvekről és ellenérvekről, magyarázatokról vagy mély szakmaiságról sem. A kinyilatkoztatás szinte mindig féligazság, márpedig a féligazság gyakran kártékonyabb, mint ha meg sem szólalnánk. Akadnak kutyák, amelyektől célszerű óvakodni, mert hajlamosak sunyin odakapni, de ez messze nem jelenti azt, hogy általánosságban rettegnünk kellene négylábú haverjainktól. Az a kijelentés tehát, hogy a kutyák veszélyesek, mert harapnak, féligazság, és mint ilyen, nem állja meg a helyét. Léteznek-e olyan instabil felszínen végzett gyakorlatok, amelyek akkor és ott, az adott páciens/vendég számára nem funkcionálisak, azaz nem igazán hatékonyak? Természetesen igen. Én is elég gyakran találkozom ilyesmivel. De ez marhára nem azt jelenti, hogy az instabil felszínen végzett gyakorlatok úgy általánosságban nem funkcionálisak.

Mikor és mitől funkcionális az instabil felszínen végzett edzés/mozgásterápia? Kezdjük azzal, hogy megnézzük, mitől funkcionális egy edzés, azaz mi a funkcionális edzés célja! Az, hogy mesterségesen, mintegy konzervként pótolja azt a mindennapos, változatos testmozgást, amelyre elengedhetetlen szüksége van a testünknek (és egyébként a lelkünknek is), amit korábban életmódszerűen űztünk (vadászat, halászat, gyűjtögetés), és amire a civilizált világban már nem vagyunk rákényszerítve, így sajnos nem is végezzük. A mozgás hiánya (és bizony az egysíkú mozgás – csak futsz, csak úszol, csak jógázol – is a mozgáshiány egy fajtája, hisz hiányzik a test harmonikus terhelése) ugyanis egyenes útként vezet a hatékony mozgáskivitelezés képességének elveszítéséhez, valamint mozgásszervi és számos más problémához, betegséghez. Funkcionálisnak tehát az az edzés vagy mozgásterápia nevezhető, amely a lehető legközelebb áll ahhoz a természetes, eredendő emberi mozgásrepertoárhoz, amit helyettesíteni hivatott, azaz a természeti népek rendkívül változatos mozgásszokásaihoz. A természetben élő ember (például a hadza) gyalogol, kocog, rohan, kúszik, mászik, úszik, ugrik, húz, tol, emel, cipel, rúg, guggol és sorolhatnám a végtelenségig. A funkcionális szemléletű edzésben és rehabilitációban tehát ezeknek a gyakorlatoknak mind helyük van. Saját testsúllyal, vagy súlyzóval, súlymellénnyel, esetleg bármi mással megspékelve, hisz a zsákmányt haza is kell cipelni. És vajon hol gyalogol, kúszik, mászik, ugrik, cipel stb. a hadza? Parkettán? Vagy netán tatamin? Nos, legjobb tudásom szerint sokkal inkább természetes, egyenetlen, gyakran csúszós, tehát INSTABIL talajon. Na ez az instabil eszközök szerepe. Hogy mesterségesen pótolják a természetes, egyenetlen és „megbízhatatlan” talaj által biztosított speciális egyensúlyi és koordinációs kihívásokat. Hogy a változatos és kiszámíthatatlan körülményekhez való folyamatos adaptációra késztessék a teljes testet (és bizony nem csak a brutálisan túlhájpolt „core izmokat”) állásban, illetve különféle természetes mozgások során egyaránt.

Remek iránynak tartom, hogy elkezdtünk végre kritikusan gondolkodni és ezzel párhuzamosan megszabadulunk jó néhány több éves/évtizedes, tudományosan (és józan paraszti ésszel is) rég túlhaladott dogmától, de csakis akkor, ha nem gyártunk helyettük újabbakat. Például azt, hogy minden gondolat/újítás ab ovo hülyeség, ami a mozgásterápia világából érkezik. Valóban sok agyament marhaságot sózunk rá a világra, és teljes mellszélességgel támogatom, hogy szabaduljunk meg a fancy, ám teljes mértékben haszontalan, kificamodott dolgoktól/gyakorlatoktól. Ugyanakkor mindeközben érdemes vigyázni arra, hogy ne öntsük ki a gyereket is a fürdővízzel együtt! Nem a bosu használata vagy nem használata dönti el ugyanis, hogy funkcionálisnak nevezhető-e egy edzés vagy mozgásterápia, hanem az, hogy milyen gyakorlatokat végzünk rajta.

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője