A férfi miofascia

Ismerős a jelenet, amikor férfi páciensed izmait megtapogatva elborzadsz, milyen kötött és feszes az izomzata? Őszintén szólva ritkán találkozom olyan férfival, akinek „jó állagú” a miofasciája, vagyis az izom–kötőszövetes pólya egysége.

De voltaképp mit is jelent a „jó állag”? És valóban helyes-e a klasszikus „feszes – lazítsuk” felkiáltással, gondolkodás nélkül nekiesni a rendszernek? Szóval: mi az igazság a férfi miofasciával kapcsolatban?

A férfiak miofasciája jellemzően feszesebb, mint a nőké. Ennek az az oka, hogy a férfi test evolúciós értelemben nagyobb mechanikai terhelésre optimalizált rendszer, amely kevésbé finomhangolt, mint a női. Nagyon leegyszerűsítve: elsősorban a férfiak vadásztak és küzdöttek meg a fizikai fenyegetésekkel.

Ez a különbség három, egymással szorosan összefüggő szinten magyarázható:

1. Strukturális szint
   Férfiaknál jellemzően nagyobb a kötőszövet kollagénsűrűsége, több a stabil, kevésbé rugalmas keresztkötés, és lassabb a szöveti átépülés. Emellett a vízmegkötés és a viszkoelaszticitás is gyengébb. Mindez mechanikailag merevebb, kevésbé adaptív fasciát eredményez – és ez abszolút fiziológiás.
2. Hormonális háttér
   Míg a nőknél domináló ösztrogén a kötőszöveti elaszticitást és a vízmegkötést támogatja, addig a férfiaknál a tesztoszteron magasabb kollagéntermelést és nagyobb szöveti robusztusságot eredményez.
3. Idegrendszeri komponens
   Hasonló evolúciós okokból férfiaknál jellemzően magasabb a szimpatikus tónus, erősebbek a védelmi minták, és korábban kapcsol be a „bracing”, vagyis a feedforward stabilizáció (köznyelvben a reflexes „core-stabilitás”).

Összességében tehát a férfi fascia jobban bírja a nagy erőhatásokat, ugyanakkor rosszabbul hajtja végre a finom, folyamatos adaptációs mozgásokat. A női fascia ezzel szemben kevésbé robusztus, viszont jobban tanul és rugalmasabban alkalmazkodik.

Ez a férfias feszesség azonban önmagában nem diszfunkció. Sőt, evolúciós szempontból kifejezetten előnyös lehet.

Mikor optimális, és mikor válik problémássá a feszesség?

Fiziológiásnak akkor tekintjük, ha a magasabb alapszöveti feszesség és a robusztusabb fascia mellett a funkcionális terhelhetőség jó. Ilyenkor az idegrendszeri irányítás megfelelő, az erőelosztás jól működik, az ízületek nem terhelődnek túl, és a fascia nem gát, hanem energiaátvivő közeg. A test funkcionálisan jól megfelel a mindennapi élet kihívásainak.

Patológiás állapotról akkor beszélünk, ha a tónus nem helyzetfüggő, folyamatosan „be van kapcsolva”, nem szabályozható, az erőhatások mozgás közben nem oszlanak el, hanem blokkolódnak, és jelentős terhelést tolnak át az ízületekre. Az ilyen mozgás „mackós”: blokkos, kevés benne a játéktér, ezért nem ruganyos. A test funkcionálisan beszűkül, és hajlamosabbá válik mozgásszervi – és más – problémákra.

A két állapot tapintásra nagyon hasonló lehet, funkcionálisan azonban nem az. Ha a mozgás jól időzített és irányított, differenciált, nem blokkos, és terhelés alatt sem esik szét, akkor az adott tónus funkcionális, még akkor is, ha tapintásra kemény és merev.

Mikor indokolt tehát a „lazítás”?

Nem a merevség mértéke dönt, hanem a rendszer viselkedése. A tónus működését kizárólag mozgás közben tudjuk megítélni.

Ha a tónus nem változik mozgás során, az adott szövet nem vesz részt az erőátvitelben, csak „tart”, és a páciens nem képes terhelés alatt adaptálódni, akkor beavatkozásra van szükség.

Funkcionálisan megfogalmazva: ha a mozgás harmonikus, nem mackós, nem darabos, stabil, mégis ruganyos, akkor nincs szükség lazításra. Ha a mozgás blokkos, kompenzált, darabos – például a gerinc nem hajlik vagy rotál, ezért a teljes test „egyben” fordul vagy hajol –, akkor igen.

Sok terápia ott csúszik el, hogy tapintási élmény alapján dönt: „ez kemény, tehát lazítsuk”. Ha a lazítás nem indokolt, mert a mozgás eleve összerendezett és harmonikus, a beavatkozás kifejezetten ronthat a mozgásminőségen.

És mi a teendő akkor, ha a beavatkozás indokolt?

Ma gyakori, hogy ilyenkor manuális fascia-lazítással és/vagy SMR-hengerrel dolgozunk. Valójában azonban még ekkor sem klasszikus „lazításra”, hanem sokkal inkább a tónuselosztás és az idegrendszeri szabályozás újratanítására van szükség – ami egészen más megközelítést igényel.

A pusztán passzív, manuális kezelés látszólag „megold” valamit, amit valójában az idegrendszernek kellene megtanulnia megoldani. Átmenetileg lecsendesít, de nem javítja a belső szabályozást. Rövid távon jobb érzetet adhat, hosszú távon viszont stabilitásvesztéshez vezet, ami újabb és erősebb ráfeszülést indukál.

Mi tehát a valódi megoldás?

Nem – pontosabban nem kizárólag és nem feltétlenül – a fascia „lazítása”, hanem az idegrendszeri hozzáférés, vagyis a neuromuszkuláris kontroll javítása. Ehhez elengedhetetlen a mozgásélmény és a mozgásos tanulás.

Természetesen alkalmazhatunk manuális technikákat vagy SMR-t, de önmagukban ezek nem elegendőek. A pusztán manuális beavatkozás nem tanítja újra az idegrendszeri szabályozást, még akkor sem, ha átmeneti javulást eredményez.

Gyakran hallom, hogy „a manuális kezelés mellé mindig adok 2–3 gyakorlatot házifeladatnak”. Nos, 2–3 gyakorlat még testvérek közt sem elegendő egy komplex rendszer újrakalibrálására – de még 5 sem.

Hogyan zajlik az újratanítás?

Az SZTM1-es kollégák pontosan ismerik a menetet:

• blokkok és túltónus oldása ráéreztetésekkel, légzéssel, finommozgásokkal,
• szeparáció, vagyis az egyes testrészek önálló mozgásának újratanítása – mert amíg nincs valódi szétválasztás, az összekapcsolás csak blokkosítás,
• összekapcsolás, azaz a szeparált mozgások felfűzése egyetlen harmonikus sorrá – mert amíg nincs összekapcsolás, a terhelés csak ráfeszülés,
• végül a terhelés

Ez mind afferens, vagyis szenzoros gazdagítás. Nem tónust csökkentünk, hanem tónusirányítást, tónusidőzítést és tónuselosztást tanítunk az idegrendszernek – és ez kizárólag mozgáson keresztül lehetséges. Semmilyen terápia vagy beavatkozás nem helyettesítheti a mozgásos tanulást.

Hogyan döntsd el, van-e teendőd?

Állapítsd meg, melyik típusba tartozik az egyén. Ha az izomtömeg:
1.    nyugalomban lágy, terhelés alatt kemény – magas adaptivitás, finom váltás – nem nyúlunk bele;
2.    nyugalomban kötött, de a mozgás harmonikus – robusztus struktúra jó koordinációval – nem nyúlunk bele;
3.    nyugalomban kötött és a mozgás mackós – robusztus struktúra gyenge koordinációval és adaptivitással – belenyúlunk, mégpedig mozgásalapú újratanítással (és sajnos ebből a típusból van a legtöbb).

Összefoglalás

• A férfiakra jellemző fiziológiás szöveti merevség önmagában nem ellenség. Rosszul szabályozva veszélyes, jól szabályozva viszont védőfaktor
• A kezelési indikáció nem a szövet keménysége, hanem a tónus adaptivitásának hiánya és az erőelosztás zavara, amit mozgáselemzéssel lehet megítélni
• Függetlenül attól, hogy a szövet tapintásra milyen:
  • harmonikus mozgás = adaptív tónus – békén hagyjuk,
  • mackós mozgás = a tónus adaptivitásának hiánya – dolgozunk rajta
• Ha bele kell nyúlni a rendszerbe, az aktív, mozgáson alapuló kezelés elengedhetetlen. Minden más csak kiegészítő elem lehet

Ja, és ha szeretnéd mélyebben megérteni a test működését, valamint elsajátítani, hogyan végezzük mi a tartós, mozgáson alapuló „lazítást” – pontosabban az idegrendszeri újrakalibrálást –, gyere el az SZTM1 (Gerinctréner) képzésre. Pontosan erről szól.

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője