Elgondolkoztam, hogy vajon jó-e az irány, amerre haladunk…
Ezúttal egy saját történettel kezdem. Közel 20 évvel ezelőtt még irodai munkát végeztem (akkoriban sajtószóvivő voltam), és az ülőmunkával együtt járó kínzó nyakfájdalmammal felkerestem egy igen jónevű gyógytornászt, aki hétről-hétre változatos gyakorlatsorokkal gyötört. A kezelések után néhány napig szinte tünetmentes voltam, ám a fájdalom újra és újra visszatért. Több hónapnyi közös munka után a leghalványabb fogalmam sem volt arról, vajon miért is fáj a nyakam, és mit kellene tennem a heti egy gyógytorna mellett azért, hogy ne szenvedjek tovább. Ha kérdeztem – és bizony gondolkodó ember lévén folyamatosan kérdeztem – rövid és kelletlen válaszokat kaptam. Néhány hónap után abbahagytam a tornát, mert úgy éreztem, nem vezet sehová. Ezután évekig abban a hitben éltem, hogy a gyógytorna hülyeség. Ma már tudom, hogy aminek részese voltam, nem volt igazi gyógytorna – legalábbis az én mércém szerint – még akkor sem, ha az egyik legnevesebb szakemberhez jártam. A gyógytorna célja ugyanis a gyógyítás, s ez csakis a tudás átadása révén valósulhat meg, nem pedig az, hogy egy életre (de legalábbis minél hosszabb időre) magunkhoz kössük a pácienst.
