Vállproblémák - műtsünk vagy sem?

Úgy tűnik, imádom a vállízületet, egyszerűen nem tudok elszakadni a témától  Nem véletlen, a  vállízületi problémák sokkal gyakoribbak, mint hinnénk. Szinte nincs nap, hogy ne keresnének fel vállpanasszal, és nem tartok olyan szakmai továbbképzést, ahol ne látnék a résztvevők (egészségügyi dolgozók és sportszakemberek) között több „kezdő befagyott vállast”. Nem véletlen, az ülő munka, az inaktív életmód és az egyoldalúan terhelő sportok bizony megteszik a magukét.

Pirossal lásd a tövis feletti izmot

Amint már több blog bejegyzésemben is részletesen kifejtettem, a vállízület igen sérülékeny struktúra, ezért oly gyakoriak a különféle vállproblémák. Az egyik legsűrűbben előforduló panasz a váll ütközéses szindrómája, ilyenkor a tövis feletti izom (supraspinatus, lásd a fenti képen) mintegy beszorul a felkarcsont feje és a vállcsúcs (a lapocka acromion nyúlványa) közé. A fájdalmat közvetlenül egy csontkinövés vagy mészlerakódás által a supraspinatus ínára kifejtett nyomás, és/vagy a nyáktömlő gyulladása okozza, mindezt azonban az esetek túlnyomó részében a váll tartós túlerőltetése (kosarasok, kézilabdások előnyben), a helytelen testtartás (pl. befelé rotált vállak, azaz kedvenc kifejezésemmel a „gorillakéz”), esetleg valamilyen sérülés váltja ki.  

Mit érez a beteg? A tünetek általában fokozatosan alakulnak ki, a kezeletlen ütközéses szindróma enyhe válltáji, a kar külső részére sugárzó fájdalomból egyre fokozódó, éjszaka is jelentkező kínzó fájdalommá növi ki magát. A legerősebb panaszt a kar emelése okozza, a páciens gyakorlatilag képtelenné válik oldalra emelni a karját, majd később a forgó mozgások is fájdalmassá válnak, míg végül kialakul az ún. befagyott váll.

Nos, amint azt a képzéseken is gyakran hangsúlyozom, a befagyott váll remekül kezelhető mozgásterápiával (és SMR labdával), igaz, hogy jó néhány hét, esetenként hónap szükséges ahhoz, hogy a terápia 100 százalékos eredményre vezessen. Természetesen elengedhetetlen, hogy megtaláljuk és megszüntessük a kiváltó okot is, enélkül ugyanis borítékolható, hogy kiújul a betegség.   Ugyanakkor még mindig gyakori, hogy mozgásterápia helyett már első körben műtétet javasolnak a páciensnek. Az egyik legelterjedtebb invazív kezelési mód az artroszkóppal végzett ún. dekompressziós műtét, amely során eltávolítják a fájdalmat okozó csontkinövést vagy a gyulladt lágyrészeket, és elméletileg egy csapásra megoldódik a probléma.  Az „elméletileg” kifejezés azonban nem véletlenül csúszott be a mondatba.

Rendkívül érdekes írást olvastam a minap a vállízületi problémák műtéti kezelésével kapcsolatban. Egy oxfordi kutatásban azt vizsgálták, vajon mennyire hatékony a dekompressziós műtét.  Több mint 300 beteget vontak be a kísérletbe, és 3 csoportba osztották a résztvevőket. Az első csoport tagjain végrehajtották a dekompressziós műtétet, a második csoportba tartozók esetében kamu műtétet végeztek, a harmadik csoport semmilyen kezelést nem kapott.  (A kamu műtét kifejezés egy artroszkópos placebo műtétet takar, a beteg azt hitte, hogy műtik, ám valójában nem történt beavatkozás, azaz nem távolítottak el szövetet). A pácienseket a beavatkozást követő 6. hónapban, illetve az első év végén újra megvizsgálták, ám gyakorlatilag nem észleltetek számottevő különbséget a három csoport tagjai között a vállízületi panaszokkal kapcsolatban.

A kutatás tehát – velem együtt – erősen megkérdőjelezi az artroszkópos műtét hasznosságát és szükségességét, és újra csak felhívja a figyelmet arra, hogy

1, mozgásszervi problémák esetén elsősorban az aktív részvétel, azaz a mozgásterápia nyújt megoldást

2, a mozgásszervi problémák túlnyomó része életmód eredetű, így a terápia önmagában nem elegendő, a kiváltó okot is meg kell keresni, és orvosolni kell

Feövenyessy Krisztina
Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője