Fogadjunk, hogy sosem találod ki, mi a sarokfájdalom második leggyakoribb oka?

Amikor 2 hónappal ezelőtt egy 6 hetes teljes immobilizációt követően lekerült a lábamról a rögzítőcsizma, a szó szoros értelmében sokkot kaptam. Ahogy ráálltam a lábamra, olyan sarokfájdalom jelentkezett, hogy azt hittem, ott helyben elájulok. Teltek-múltak a napok, de a kín csak nem múlt el. Sokszor láttam már ehhez hasonló fájdalmat a sarkantyús pácienseimnél, így kétségbeesetten nézegettem az MRI-met, de nem láttam rajta semmilyen elváltozást. WTF???? Aztán egyszer csak bekattant! A sarokpárna! A pihentetéstől atrofizált, azaz elsorvadt a bio-talpbetétem!

Ha megfogod és egy kicsit megnyomorgatod a sarkad, érezned kell egy finom puha, kissé elcsúsztatható réteget a sarokcsontod alatt. Ez a sarok alatti zsírpárna, amely voltaképp egy zsírsejtekkel megtöltött méhkaptárszerű kötőszöveti (fasciális) háló. Ez a fasciaháló rugalmasan összekapcsolódik a bőrrel és a felületes fasciával, illetve magával a sarokcsonttal is. Az összeköttetés megakadályozza azt, hogy a sarokpárna elcsússzon és a hónaljadból kelljen előbányásznod, a rugalmasság ugyanakkor lehetővé tesz egy kis elmozdulást annak érdekében, hogy a párna képes legyen megfelelően adaptálódni a különféle stresszhatásokhoz.

A zsírpárnának az a szerepe, hogy megvédje a környező érzékeny struktúrákat (csonthártya, idegszövetek, erek, szalagok, ínak) a járással/futással járó kompressziós hatásoktól. Ha nem lenne (vagy vékonyabb lenne), minden egyes lépésed hihetetlen fájdalommal járna, hisz gyakorlatilag közvetlenül az ereken/idegeken/csonthártyán taposnál. Yi és munkatársai szerint a zsírpárna atrófiája a sarokfájás második leggyakoribb oka (az első a talpi fasciitis, azaz a talpi bőnye gyulladása).

A megelőzés szempontjából nagyon nem mindegy, mi a probléma kialakulásának oka. Ha egy betegség kísérőtünete, akkor értelemszerűen az alapbetegség kezelésével lehet megelőzni, ami nem a mi kompetenciánk. De minden más esetben mi vagyunk a megoldás .

Aki végzett már nálunk olyan képzést, ahol a fasciáról (is) tanultunk, pontosan tudja, hogyan előzhető meg a fasciális szövetek degenerációja. Okos terheléssel. Okos = nem túl sok, de nem is túl kevés. Ha nem terheljük rendszeresen a lábunkat járással, futással, edzéssel, a szervezet éppúgy elbontja a feleslegesnek ítélt párnát, mint ahogy a csontok végeit védő porcot is. Az egyik legsúlyosabb páciens-tévhit az, hogy a porckopás, a porckorong ellapulás (vagy a sarokpárna sorvadás) oka a rendszeres használat. Az élő test nem hasonlítható az élettelen szövethez, ami valóban a használattól kopik. Az élő test legfőbb tulajdonsága az adaptivitás. Ha terheljük, erősebbé válik. Ha nem terheljük, elsorvad. Ennyi.

De éppígy degenerálódik attól is, ha TÚLterheljük. Tudom, sokan nem szeretik hallani, de nem arra születtünk, hogy napi több tíz kilométert fussunk, vagy több száz kilókat emelgessünk. Arany középút! Rendszeres, harmonikus és változatos terhelésre van szükségünk ahhoz, hogy a szöveteink egészségesek maradjanak.

Egyelőre sajnos nincs egyedülállóan hatékony terápia, elsősorban a cipő mesterséges kipárnázásával (betétek), súlyosabb esetekben pedig műtéti zsírpárna beültetéssel kezelik. Szerencsére az én esetemben semmiféle különleges terápiára nem volt szükség, hisz alapvetően egészséges vagyok, csak egy relatíve rövid ideig tartó kötelező pihentetés miatt sorvadt el a párnácska. Ahogy elkezdtem rendeltetésszerűen használni a lábam (járás, rehabilitációs edzés), 1-2 hét alatt magától is elmúlt a sarokfájdalom, hisz, ahogy említettem, a szervezet elképesztően adaptív, egész egyszerűen magától visszaducult a sarokpárnám.

Erről megint eszembe jutott egy gyakran felmerülő kérdés: fájhat-e a rehabilitáció? Hát hogy a bánatos brébe ne fájhatna? Ha nem terheltem volna a fájdalom ellenére, azaz nem adtam volna meg a jelet a szervezetemnek, hogy igenis szükségem van a kipárnázásra, sose gyógyultam volna meg! Terheld tehát bátran, de ésszel!