A rehabilitáció 4 alapelve az FMFA szerint

A sportrehabilitációs trénerek szakmai csoportjában gyakran gondolkodunk közösen egy-egy eseten. Múlt héten egy kolléga feltett egy pácienssel kapcsolatos kérdést, amely leegyszerűsítve így hangzik: adott egy úriember, akinek a térde többszörösen sérült (törések, részleges szakadások). Több mint egy éve jár rehabilitációra, tehát a szövetek állapota alapvetően már rendeződött, de megmaradt a torzult járásminta, biceg a páciens, és sehogy sem sikerül javítani a járásán. Mit lehet tenni? Arra gondoltam, hogy talán érdekes lehet, ha ezen a konkrét példán keresztül bemutatom azt a folyamatot - legalábbis az alapjait - ahogy gondolkodom amikor megtervezek egy rehabilitációt. Nézzük tehát, hogy:

• mi az a négy alapelv, amit a rehabilitáció során mindig szem előtt tartok
• e négy alapelv hogyan vezeti a kezem a rehabilitációs terv elkészítése során

A rehabilitáció és a mozgásfejlesztés négy FMFA-s aranyszabálya

1. Funkcionális, azaz az adott mozgást az adott mozgással korrigálja: A mozgásszervi rehabilitáció egyetlen valódi célja az, hogy visszaadja a hatékony mindennapi, azaz funkcionális mozgások képességét. Ha csak a sérült szöveteket gyógyítjuk gyógyszerekkel, műtéttel vagy passzív terápiákkal, félmunkát végeztünk, a szöveti rehabilitáció ugyanis önmagában nem jelent funkcionális gyógyulást.  Ugyanakkor attól, hogy aktívan dolgoztatjuk a pácienst, még nem feltétlenül funkcionális a rehabilitáció. Ha funkcionalitásra törekszünk (márpedig arra törekszünk), tisztában kell lennünk azzal, hogy az idegrendszer a mozgásszervek irányítása során nem egyes izmokban, hanem mozgásokban, pontosabban az adott mozgásban részt vevő összes izom munkájának összehangolásában (mozgásminta) gondolkodik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a különféle mozgások/mozgásminták közt nincs közvetlen transzfer, tehát a farizom célzott erősítése nem javítja a járást/futást/guggolást, ahogy a biceps curling (könyökhajlítás súlyzóval) sem javítja az emelést/tolást/húzást, hisz a funkcionális mozgásokban számos izom (voltaképp a test összes izma) részt vesz, méghozzá mindig egy adott, az aktuális feladathoz optimalizált idegrendszeri forgatókönyv (szimfónia) szerint. A funkcionális mozgásokat (járást/futást/emelést/húzást stb.) tehát csakis a funkcionális mozgásokkal (járás/futás/emelés/húzás stb.) lehet hatékonyan fejleszteni, hisz nem egyetlen izom működését, hanem egy egész forgatókönyvet (vagy nevezhetjük szimfóniának is) kell korrigálnunk. Ha a szimfóniából kiemelünk egyetlen, vagy akár több hangszert (izmot), azaz nem az összhangzásra, hanem az egyes izmokra fókuszálunk, még jobban megbomlik a harmónia.

2. Okosan felépített: Az idegrendszer milliárdnyi eltárolt sablon (minta) alapján állítja össze az adott mozgás mintáját, és úgy vezényli le a funkcionális mozgást, mint a karmester a szimfóniát. Ha az adott feladathoz összerakott minta nem optimális, a mozgás sem lesz az, ilyenkor tehát a mozgás korrigálása érdekében előbb rendezni kell a mintát. Az eddigiekből azt is tudjuk, hogy nincs direkt transzfer, tehát az adott mozgást csakis az adott mozgással tudjuk korrigálni, mert az idegrendszer számára csak így értelmezhető a gyakorlás eredménye. És itt jön a nagy kérdés: hogyan javítsunk mozgásmintát, hisz, ha a páciens rosszul hajtja végre a mozgást és ezt gyakoroltatjuk, csak annyit érünk el, hogy tovább romboljuk a mintát. Nos, a válasz pofonegyszerű. Annyira egyszerű, hogy sokaknak pont emiatt nehéz elhinni/elfogadni (mi, szakemberek, előszeretettel bonyolítjuk agyon a terápiát, mert így sokkal profibbnak gondoljuk. És bizony gyakran épp emiatt veszíti el a hatékonyságát). Mi tehát a teendőnk?

• Ha hibás a mozgás, keressük meg az adott mozgásnak azt a variációját/végrehajtási módját, amit a páciens még képes megfelelő technikával kivitelezni. Igen, mindig van ilyen, csak kreatívnak kell lennünk!!!!
• Ezt a helyesen végrehajtott verziót gyakoroljuk sokat annak érdekében, hogy a minta rögzüljön, pontosabban a hatékonyabb minta felülírja a kevésbé hatékony mintát
• Ezután lépésről-lépésre, fokozatosan haladva nehezítsünk és így építsük fel a javítandó, ún. célmozgást.

Hogyan lehet olyan végrehajtási módot találni, amit az egyén még képes helyes technikával kivitelezni? Mondjuk

• csökkenthetjük a terhelést az erőkar csökkentésével (pl. fekvőtámaszos karhajlítás, azaz push-up helyett falnál – wall push-up – vagy asztalnál – table push-up – végzett fekvőtámaszos karhajlítás) vagy egy segédeszköz alkalmazásával (pl. húzódzkodás gumiszalag segítségével)
• vagy visszavehetünk a mozgásterjedelemből (pl. szűkebb kitörés)
• esetleg leegyszerűsíthetjük a feladatot, kivehetünk belőle egy-egy részelemet (ezt fogjuk tenni mindjárt a konkrét példában)

Egy a lényeg, maga a mozgás(minta) maradjon ugyanaz! A fekvőtámaszos karhajlítást nem építhetjük fel úgy, hogy a páciens könnyítésképp leteszi a térdét, így ugyanis már egy másik mintát, fekvőtámasz helyett a térdelőtámaszt gyakorolja. Ez a térdelőtámasz hatékonyságát javítja ugyan, a fekvőtámaszét azonban nem. Nem véletlen, hogy bármennyit is gyakorlod a letett térdes verziót, soha nem jutsz el oda, hogy képessé válj végrehajtani egy elfogadható minőségű valódi fekvőtámaszos karhajlítást.

Keresd meg tehát azt a VALÓDI fekvőtámasz variációt, amit még képes vagy tökéletes technikával kivitelezni és innen fejlődj tovább! Kezdd a wall push-up-pal, utána jöhet a table press, majd miután a fekvőtámasz könnyített verziójának gyakorlásával (egyre több ismétlés egyre közelebb a talajhoz) felépítetted a fekvőtámasz mozgásmintáját és kellőképp meg is erősödtél ahhoz, hogy végrehajtsd, végül elérkezel a „célmozgáshoz”, azaz az „igazi” fekvőtámaszhoz.

3. Fenntartható, mert élvezetes: A terápia jellemzően hosszú távú folyamat, ráadásul az elért eredményeket a későbbiekben is meg kell őrizni. Nehéz fenntartani a hosszú távú elköteleződést, ha a páciens csupán letudandó kötelezettségként tekint a mozgásra.  Tedd tehát élvezetessé és ezáltal fenntarthatóvá a terápiát úgy, hogy belecsempészed a játékosságot, versengést!  A későbbiekre (a terápia utáni időszakra) pedig keress olyan mozgásformákat, amiket a páciens élvez! Engedd el a dogmákat (pl. nyakfájdalomra az úszás a legjobb), a tudományos bizonyítékok egyértelműen azt mutatják, hogy mindegy, mit mozog a páciens, egy a lényeg, mozogjon rendszeresen és minél változatosabban!

4. Tudatosan megtervezett, logikus gondolkodáson alapul: Az anatómiai/kórélettani/mozgástani stb. ismeret szükséges, de nem elégséges. A folyamatos gondolkodás, a józan paraszti ész teszi a rehabilitációt hatékonnyá. Nem adunk gyakorlatot azért, mert trendi, látványosan szofisztikált, vagy mert mindenki más is ezt adja. Mindig pontosan tudjuk, mi a célunk az adott páciens esetében az adott gyakorlattal, ahogy azt is, hogy miért épp az adott intenzitás szinten dolgozunk. Az az oktatási módszer, amely az önálló gondolkodás ösztönzése helyett protokollokon és magoláson alapul, nem alkalmas arra, hogy jó szakembereket neveljen.

És most nézzük meg a 4 alapelvet „funkcionális” szemmel, a térdes páciens példáján keresztül. Emlékeztetőül: a páciens szöveteinek állapota már rendeződött (tehát a test immár alkalmas a ‚helyes’ járásra), mégis, a térd korábbi sérüléseire „emlékezve” az idegrendszer fenntart egy torz járásmintát

1. Funkcionális, azaz az adott mozgást az adott mozgással korrigálja: Bármennyire divatos, a quadriceps vagy épp a farizmok célzott erősítése nem segít. Kezdjük azzal, hogy a mozgás nem az izomerő hiánya miatt torzult, hisz a járáshoz olyan alacsony szintű izomaktivitásra van szükség, amelyre bizonyosan képes a páciens (különösen több hónap rehabilitációt követően). Ami hiányzik, az a szimfónia profi levezénylése, azaz az optimális mozgásminta. A több hónapnyi kímélet (fájdalomelkerülő mozgás) következtében ugyanis torzult az idegrendszerben tárolt járásminta. Ráadásul azért sem segít a célzott erősítés, mert tudjuk, hogy nincs közvetlen transzfer. A farizom lábemelgetésekkel vagy guggolásokkal történő aktiválása/erősítése remekül javítja a lábemelgetés vagy a guggolás mintáját (tehát az ezekben résztvevő izmok munkájának egyre ügyesebb összehangolását), a járásét azonban nem segíti. A megoldás tehát az, hogy a járást javítjuk, méghozzá magával a járással, hisz az elért eredmény csak így lesz értelmezhető az agy számára. Ahogy korábbi példánkban a fekvőtámaszos push-up mintáját is csak fekvőtámasszal tudtuk javítani, térdelőtámasszal nem. Magyarul példa páciensünknek JÁRNIA kell.

2. Okosan felépített: OK, azt tehát látjuk, hogy ‚járatni’ kell a pácienst. Igen ám, de ha egyszerűen csak megkérjük, hogy járjon, bicegni fog. Mi lehet a megoldás? (1) Megkeressük azt a járásverziót, amit képes tökéletes technikával kivitelezni, (2) sokat gyakoroltatjuk, míg felülíródik a 'rossz' minta, (3) majd fokozatosan építkezünk tovább, amíg végül eljutunk a célmozgásig, azaz a klasszikus járásig. Hogy néz ki ez a folyamat a mi konkrét példánkban?

Elkezdünk gondolkodni. Miért is biceg a páciens? Azért, mert az idegrendszer a mozgás levezénylésekor még mindig kíméli a térdét, annak ellenére, hogy a szövetek állapota már nem indokolja. Vegyük tehát ki a képletből a térdet (pontosabban a lábat), így rá tudjuk venni az idegrendszert, hogy leépítse a kímélő üzemmódot! És itt jönnek az újabb kérdések: igen ám, de hogy lehet láb nélkül járni? És még ha meg is oldjuk, a láb nélküli járás egy másik mozgásminta lesz, nem? Nos, bár furcsán hangzik, lehet láb nélkül járni, és nem lesz más a mozgásminta. Mi emberek ugyanis valójában nem a lábunkkal járunk, hanem a gerincünkkel. A gerinc rotációi és ellen-rotációi lendítik előre a testet, a láb elsősorban a lépéshosszt (és a mozgást segítő myofasciális láncok hosszát) növeli (hogy mindezt megértsd, lásd Grakovetsky 10 mp-es videóját IDE KATTINTVA). A járás tehát láb nélkül is kivitelezhető, az alapminta ettől nem változik.

Mit tennék tehát ebben a konkrét esetben? Leültetném a pácienst a talajra és megkérném, hogy az ülőcsontokon araszolva haladjon előre, ahogy a videóban szereplő fiatalember teszi. Mivel kiiktattam a lábat, kiiktattam a térdkímélő üzemmódot is, tehát – ha nincs más durva korlátozó tényező, amit menedzselni kell – a páciens képes lesz harmonikusan előre haladni. Most már csupán annyi a dolgom, hogy jó sokat gyakoroltatom annak érdekben, hogy felülíródjon a torzult idegrendszeri minta, és az agy automatikusan a helyes – szimmetrikus – járást vezényelje le. Ezután jöhet a következő lépcsőfok, mondjuk a térden járás sok-sok gyakorlással, majd végül felemelkedhet állásba. Milyen érdekes, immár nem biceg a páciens😊..

3. Fenntartható, mert élvezetes: Adhatom azt a feladatot, hogy araszoljon át az ülőcsontjain a terem egyik sarkából a másikba, de megtehetem azt is, hogy magam is leülök, elgurítok egy labdát és versenyzünk, melyikünk éri el hamarabb. Nem győzködlek, próbáld ki, melyik módszer hatékonyabb, melyikkel fog a páciens könnyebben mozogni, gyorsabban haladni, melyikkel fárad el kevésbé, melyiknél jelenik meg az önfeledt mosoly az arcán, és végül, de nem utolsósorban: melyiktől fejlődik gyorsabban!  Nincs az a feladat/gyakorlat, amit ne lehetne játékossá tenni! És nincs az a feladat/gyakorlat, ami ne lenne ezerszer hatékonyabb pusztán attól, hogy játékossá tesszük.

4. Tudatosan megtervezett, logikus gondolkodáson alapul: a tervezés és a józan paraszti ész jelen esetben azt a gondolkodási folyamatot takarja, amit az előző három pontban végigvezettem. Az ‚ötletek’ (ülőgumókon járás, játékos gyakorlatok) nem jönnek maguktól, nekem is sokat kell gondolkodnom a megfelelő rehabilitációs terven/gyakorlaton mindig és minden páciens esetében. A gondolkodást azonban nagy mértékben megkönnyíti, hogy nincs más dolgom, mint, hogy ezt a négy szempontot - funkcionális, megfelelően felépített, élvezhető és tudatosan megtervezett - szem előtt tartsam.

A leírtak alapján egyértelmű, hogy az FMFA-s szemléletmód szerint elmosódnak a határok edzés, mozgásfejlesztés és rehabilitáció közt. A rehabilitáció egyben edzés és mozgásfejlesztés is, éppúgy, ahogy az edzés is egyfajta mozgásfejlesztés és rehabilitáció. A mi programunk – teljesen mindegy, hogy rehabilitációról (sportrehabilitációs tréning), mozgásfejlesztésről (SZTM, azaz szenzomotoros testtartásjavítás és mozgásfejlesztés), vagy edzésről (funkcionális tréning) van szó – mindig maximálisan szem előtt tartja a 4 aranyszabályt:

1. Funkcionális, azaz az adott mozgást az adott mozgással korrigálja: nem végzünk izolált izomerősítést, ahogy száműztük az egyes izmok/izomcsoportok akaratlagos aktiválására való törekvést is. Minden programunk a hét természetes emberi mozgásra, illetve az ezeken alapuló tizenhat funkcionális alapmozgásra épül
2. Okosan felépített: Első körben az alapmozgásokat tanítjuk újra, elindulva egy olyan végrehajtási módtól, amit az egyén még képes megfelelő technikával kivitelezni, és innen jutunk el fokozatosan a valódi funkcionális alapmozgásokig. Végül a már szépen felépített alapmozgásokat fejlesztjük tovább a különféle terhelések, kihívások (nagyobb ismétlésszám, súlyok, tempó, zavaró tényezők stb.) bevezetésével
3. Fenntartható, mert élvezetes: Mindezt kreatív, lehetőleg játékos, az egyén számára élvezetes, épp ezért fenntartható formában
4. Tudatosan megtervezett, logikus gondolkodáson alapul: Nincsenek sablonok és szigorú protokollok. A program mindig egyénre szabott, kreatív, valódi és folyamatos gondolkodás és tervezés eredménye

Ha egyetlen rövid mondatban kellene összefoglalni a hitvallásomat, azt mondanám, hogy GONDOLKODUNK és GONDOLKODNI TANÍTUNK. És persze sokszor tévedünk is, de ezt csöppet sem szégyelljük. Épp ellenkezőleg. Rengeteget tanulunk a tévedéseinkből.

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy edical fitness Akadémia vezetője