Terápiamániássá váltunk

Gőzerővel digitalizálódunk, egyre több információval kell megbirkóznunk, a létfenntartáshoz napról-napra kevesebb fizikai aktivitásra van szükségünk, ételeinknek egyre kevesebb köze van a valódi táplálékhoz, egyre kevesebb valós emberi kapcsolatot ápolunk és egyre ritkábban van időnk egymásra és saját magunkra. Íme a XXI. század, amelyben sikerült végérvényesen elszakadnunk attól az életformától, amelyre a testünk és a lelkünk teremtődött.

Ez az elszakadás persze törvényszerűen vezet különféle mozgásszervi és belső szervi panaszokhoz, derék- és nyakfájdalomhoz, migrénes fejfájásokhoz, allergiához, ételintoleranciához, áteresztő bél szindrómához, illetve a belső harmónia felborulásával figyelemzavarhoz, hiperaktivitáshoz, tanulási zavarokhoz, különféle fóbiákhoz, kiégéshez és depresszióhoz, hogy csupán néhány gyakori példát említsek. Az életmódválság, a testi és pszichés stressz ugyanis folyamatosan keresi a kitörési pontot, és azt, hogy kinél milyen panaszt okoz, a leggyengébb láncszem elv határozza meg. Gyakorlatilag megjósolhatatlan. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden panasz életmód eredetű, de a betegségeink nagy része bizony a természetes életformánktól való drasztikus eltávolodásból származik (a krónikus derékfájdalom esetén például a szakirodalom kb. 90 százalékban életmód eredetet feltételez).

És most jön a lényeg: ezek a magukat betegnek gondoló gyermekek és felnőttek előbb-utóbb hozzánk, orvosokhoz, mozgásterapeutákhoz, manuális kezelésekkel foglalkozó szakemberekhez fordulnak, és amint megkaparintottuk őket, gőzerővel belekezdünk a legújabb, vagy épp a már 20 éves hagyománnyal rendelkező (kinek a pap, kinek a papné) EGYEDÜLÁLLÓAN HATÉKONY TERÁPIÁBA. A gond csak az, hogy már a kiindulópont, azaz a hipotézis is totál hibás. Péter (vagy Petike) ugyanis marhára nem beteg. Nem a lúdtalp, a fokozott lordózis, a csigolyák „kimozdulása” (jelentsen ez bármit) vagy az 1 cm-es lábhosszkülönbség okozza a derékfájdalmát vagy a hiperaktivitását, hanem az, hogy napi 16 órát ül a számítógép előtt, ultrafeldolgozott élelmiszereken él, épp válik (vagy a szülei válnak) és emiatt pattanásig feszültek az idegei, és mint mindenkinek, neki is van leggyengébb láncszeme. A dereka. Vagy épp az idegrendszere.

Terapeutaként két út közül választhatsz:

1. Rákened a lúdtalpra/fokozott lordózisra/lábhosszkülönbségre. Hálás megközelítés, hisz anatómiai variációt mindig és mindenkinél találsz bőségesen. No de mit érsz el? Akár okkal, akár nem, brutális betegségtudatot keltesz és elhiteted, hogy csak Te vagy képes meggyógyítani a gyógyszereddel, fizioterápiás gépeddel, manuális kezeléseddel vagy a – legyünk őszinték – kissé unalmas terápiás lúdtalptornáddal. Eredmény: még több stressz (betegségtudat), emiatt még több szemétkaja (stresszevés), plusz kinetofóbia (azaz mozgástól való félelem) és/vagy életre szóló mozgásundor. A „beteg” mindörökre elköteleződik a problémák/panaszok terápiás (azaz kívülről érkező) megoldása mellett, és miután törvényszerű, hogy életmód eredetű probléma esetén egyik terápia sem vezet hosszú távú eredményre, vándorol orvosról-orvosra, terapeutáról-terapeutára, miközben egyre görcsösebbé és egyre betegebbé válik.
2. A kezébe adod a saját egészsége (és élete) menedzselését, azaz megérteted vele, miért alakult ki a probléma és mit tehet ellene (páciensedukáció), megnyugtatod, hogy van kiút, segíted őt az úton, és az életmódváltás során mindvégig biztatod, motiválod. Mozgásterápiás praxisban az életmódváltás a mindennapos, változatos, élvezhető testmozgás bevezetését, illetve az erre való fizikai és mentális felkészítést jelenti. Méghozzá szeretettel, odafigyeléssel, törődéssel. Eredmény: Szerintem kitalálod.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy amennyiben szükséges (van ilyen eset is), nem alkalmazhatsz terápiás megközelítést, de

1. mindig bizonyosodj meg arról, hogy VALÓBAN szükség van rá, azaz tényleg a lúdtalp okozza a derékfájdalmat (jelzem: I-es szintű tudományos bizonyíték, hogy sem a lúdtalp, sem a fokozott lordózis, sem a 2 cm alatti lábhosszkülönbség nem okoz derékfájdalmat) és ne ess abba a hibába, hogy kalapáccsal a kezedben mindent szögnek látsz!
2. és ha megbizonyosodtál arról, hogy szükség van terápiára, a kezelés MELLETT hangsúlyozd az életmódváltás szükségességét, és segítsd őt elindulni ezen az úton! Lefordítom mozgásterapeuta nyelvre: nem elég a korrekciós torna, a teljes testet változatosan, harmonikusan terhelő, élvezetes mozgásprogramra IS szüksége van gyermeknek/felnőttnek ahhoz, hogy meggyógyuljon vagy megőrizze az egészségét. Teheted ezt úgy, hogy a saját korrekciós mozgásprogramodat építed bele egy általánosabb, teljes testes, élvezetes mozgásprogramba (ez a jövő útja, a mozgás és a mozgásterápia összefonódása, hisz már maga a szigorú szétválasztás – mozgás versus mozgásterápia – is önkényes és abszurd), akár úgy, hogy csapatmunkában dolgozol egy másik szakemberrel.

Idézem egy gyermekek mozgásfejlesztésével kapcsolatban felmerülő kérdésre adott válaszomat: „Amikor egy szakember azt mondja a szülőnek, hogy a gyermeknek a terápia (legyen az logopédiai fejlesztés, mozgásfejlesztés, gerincferdülés vagy bármilyen más deformitás korrekciója) mellett nincs szüksége arra, hogy SZTM Kids, vagy bármilyen más hasonló szellemiségű játékos, élvezetes mozgásprogramon is részt vegyen, akkor valójában azt mondja, hogy a gyermeknek nincs szüksége arra, hogy megélje a gyermeki létét, hogy fára másszon, labdázzon, focizzon, bújócskázzon, fogócskázzon, kidobósozzon, azaz játsszon, harmonikusan fejlődjön, lelje örömét a mozgásban és szeresse meg egy életre.”

A terápia, azaz a gyógytorna/rehabilitáció/mozgásterápia stb. nem helyettesíti, hanem SZÜKSÉG ESETÉN (!!!)  KIEGÉSZÍTI a mindennapos, változatos testmozgást. Épp úgy, ahogy a vitamin sem helyettesíti, csupán kiegészíti a teljes értékű étkezést. És ez olyan evidens, hogy nem fér a fejembe, miért kell egyáltalán szót ejteni róla és újra meg újra bizonygatni!

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője