Fülzúgás - miért olyan nehéz gyógyítani?
Ifjúkori fertőző betegségeink kapcsán hozzászoktunk, hogy a panaszaink maguktól is elmúlnak, vagy ha mégsem, hát bekapunk egy-két pirulát és néhány nap alatt meggyógyulunk. Majd idővel valami megváltozik. Egyre több olyan probléma jelentkezik, amely nem múlik el pihentetéssel. Sőt, a gyógyszer sem segít. A nyolcvanhatodik sem. A panasz krónikussá válik. És nem értjük, mi történik.
Az ilyen mindennapokat megkeserítő, ijesztő, el nem múló panaszok egyike a fülzúgás, azaz a tinnitus. Alattomos kis dög, egyik pillanatban még kerek a világ, majd hirtelen, minden előzmény nélkül megszólal a füledben egy őrjítő búgó-zúgó hang. Átmozgatod a nyakad, hogy elmúljon, de nincs változás. „Holnapra kialszom”, ám reggel ismét a hangra ébredsz. És megkezdődik a végeláthatatlan Canossa-járás, amelynek egy pontján valószínűleg minden érintettben felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy orvosról-orvosra, terapeutáról-terapeutára jár, már mindent kipróbált és mégsem múlik el a fülzúgás? Mi történik vele?
Nem vigasznak szánom, inkább sokkoló tény: nem vagy egyedül. Világszerte 740 millió (!) felnőtt szenved fülzúgástól (1). Tekintettel arra, hogy a Föld teljes népessége kb. 8 milliárd, legalább minden tizedik, de jóval közelebb állhat a valósághoz (hisz a 8 milliárdban a gyermekek is benne foglaltatnak), ha azt mondom, hogy minden hetedik-nyolcadik embernek zúg a füle. Elképesztő szám! Elképesztő méretű probléma! És elképesztő, hogy ennek ellenére mennyire keveset tudunk róla!
A fülzúgás (latinul tinnitus) kezelése nagyon komoly kihívást jelent. Elsősorban azért, mert nem csupán egy egyszerű fertőző betegségről van szó. Sőt, annak ellenére, hogy önálló betegségcsoportnak tekintjük (tinnitus rendellenességek), funkcionális szemmel nézve még csak nem is betegség, sokkal inkább tünet. Méghozzá egy rendkívül nehezen megfogható tünet, mert számos ok, sőt, talán inkább okcsoport, különféle tényezők együttes jelentkezése vezet a kialakulásához. Bár évtizedek óta erőteljesen kutatják, rendkívüli heterogenitása miatt alig-alig értjük a mechanizmusát, ahogy hatékony gyógymódunk sincs rá.
Kérdés persze, hogy ha nem tudok megoldást felmutatni, mi a célom ezzel az írással. Nos, az általános ismeretterjesztésen kívül négy specifikus okom is van:
- az érintettek talán könnyebben megbirkóznak a vállukat nyomó teherrel, ha jobban értik a mögöttes mechanizmusokat
- a szakemberek hatékonyabb segítséget nyújthatnak a páciensnek, ha mélyebben ismerik az ellenséget. Elsősorban valódi, érdemi tájékoztatást. Mert a tudás csökkentheti a páciens félelmét
- ráadásul a tudásunk bővítésével elkerülhető az, hogy hatástalan (vagy rosszabb esetben a panaszokat tovább súlyosbító) bogyókat, terápia-sorozatokat vegyünk igénybe, vagy – terapeutaként – ilyeneket erőltessünk rá a betegre
- és a végén talán még az is kiderült, hogy ha nincs is csodamegoldás, sok mindent tehetünk annak érdekében, hogy talán-talán javuljon az állapotunk
Nézzük tehát, mi az, amit tudunk (és mi az, amit nem tudunk) ma a fülzúgásról! A kutatások eredményeinek ismertetése mellett itt-ott a szokásosnál talán valamivel nyomatékosabban adtam hangot a saját véleményemnek/tapasztalatomnak is😊.
Rizikófaktorok és összefüggések
Íme a legismertebb rizikófaktorok, illetve mögöttes mechanizmusok – értelemszerűen a teljesség igénye nélkül:
1. Halláskárosodás: természetesen nem minden fülzúgás jár együtt hallásvesztéssel (és fordítva, nem minden hallásvesztés jár együtt tinnitusszal), de a kutatások alapján a hallásvesztés az egyik legfőbb rizikófaktor (2). A két probléma kapcsolatát alátámasztja többek közt az a megfigyelés is, hogy a fülzúgás oldalisága és frekvenciája jellemzően megegyezik a hallásvesztés oldaliságával és frekvenciájával (magyarul baloldali, 4kHz frekvenciájú fülzúgás tipikusan baloldali 4 kHz-es hallásvesztéssel jár). Létezik egy olyan érdekes teória is, hogy a fantom hang voltaképp az agy erőfeszítése, hogy kompenzálja a hiányzó auditorikus inputot (3).
Bár, ahogy említettem, nem minden fülzúgás jár együtt hallásvesztéssel, nem tisztázott, hogy azoknak, akiknél nem észlelhető halláskárosodás, valóban rendben van-e a hallásuk, vagy csupán arról van szó, hogy a rendelkezésre álló sztenderd hallásvizsgálatok nem elég érzékenyek. Az emberi hallástartomány a 20 Hz-től 20 kHz-ig terjedő frekvenciákat foglalja magába, ám a sztenderd vizsgálatok ebből mindössze 8 frekvenciára terjednek ki. Ráadásul időbeni eltolódás is lehet, megtörténhet, hogy a halláskárosodás jóval később jelenik meg, mint a fülzúgás (4).
2. szomatoszenzoros funkcióromlás: A szomatoszenzoros, tehát a különféle testi érzékelésekkel kapcsolatos funkcióromlás és a fülzúgás közti összefüggést számos megfigyelés igazolja. Az egyik ilyen megfigyelés szerint sok érintett fülzúgása egyértelműen reagál a fej mozgásaira, azaz a pozíciójának változásaira (5). A másik észrevétel szerint azon egyének körében, akiknél testi érzékeléssel kapcsolatos funkcióromlás alakult ki például egy állkapocsízületi problémából, vagy épp egy nyaki sérülésből (pl. ostorcsapás sérülés, azaz a fej hirtelen előre és hátracsapódása) adódóan, jelentősen gyakoribb a tinnitus. A testi érzékelőrendszerből érkező fiziológiás (értsd természetes) jelek változásai – mondjuk a fej különféle pozícióváltozásai, vagy épp egy sérülés miatti változás – ugyanis befolyásolják a hallási folyamatot, pontosabban azt az idegi hálózatot, amely az auditorikus (halló) információt a fülektől az agyba szállítja. Minden stimulus, amely érinti ezt a rendszert, befolyásolhatja a fül funkcióját.
| Csupán egyetlen példa, hogy ez a bonyolultak tűnő folyamat mindenki számára érthető legyen: a fülkagyló nagy részét a Nagy Fülideg látja el érzően. Ez az ideg a nyaki idegfonatból ered, a C2 és C3 gerincvelői idegek rostjaiból. Ha ez a nyaki terület sérül, akár egy baleset, akár az ismétlődő káros terhelések következtében (pl. tartós ülés megtört nyakkal, vagy épp a nyak rendszeres rángatása helytelenül kivitelezett sportmozgásokkal, pl. teljes felülésekkel), az bizony hatással lehet a fül funkciójára is, hisz károsodhat az érzőideg. Így vezethet egy baleset, az ülőmunka, vagy egy repetitív sportterhelés fülzúgáshoz. |
3. Hasonlóképp bizonyított a fülzúgás összefüggése a szorongással (10) és a depresszióval (11). Nagy kérdés persze, hogy a fülzúgás és az ezzel esetlegesen járó egyéb panaszok okozzák-e a szorongást és a depressziót, vagy inkább arról van szó, hogy azok az agyi hálózatok, amelyek a depresszió/szorongás/fülzúgás vagy egyéb problémák kialakulásához vezetnek, átfedik egymást, azaz egy közös gyökérok vezet a több különböző panaszhoz.
4. A pulzáló, azaz a pulzus változásaira reagáló fülzúgást (nem minden fülzúgás pulzáló!) gyakran kötik össze különféle érrendszeri problémákkal, pl. érszűkülettel, vérszegénységgel (12,13), ugyanakkor messze nem minden pulzáló fülzúgással diagnosztizált páciensnél találhatunk érrendszeri eltérést. Vannak, akik azzal magyarázzák ezt, hogy az alapvetően egészséges, azaz érrendszeri panaszoktól mentes páciensek egyszerűen csak extrém módon érzékenyek a különféle testi zajokra, például a vér áramlásának hangjára (14).
5. Talán a legnyilvánvalóbb összefüggés a fülzúgás és a hallás szervrendszerét érő direkt fizikai trauma (15) vagy zajnak való akut és/vagy krónikus kitettség (16) között van. Ezek akár közvetlenül is károsíthatják a hallás folyamatában érintett szöveteket, de az előzőekhez hasonlóan közvetve, az idegrendszeri folyamatok felborításával is megzavarhatják a hallórendszert.
6. Különösen gyakori és agresszív (és nem mellesleg jócskán alábecsült) oki tényező a gyógyszermellékhatás (pontosabban szövődmény). A legtöbbet vizsgált ototoxinok (halláskárosítók) az aminoglikozid típusú antibiotikumok, amelyek kiváló baktériumölők, ám rendkívül toxikusak. Károsíthatják a belső fül szöveteinek sejtjeit, így halláscsökkenést, fülzúgást, szédülést, csökkent hallásérzékenységet okozhatnak (17-18). Hasonlóképp súlyos veszélyforrást jelentenek a kinolon és fluorokinolon típusú antibiotikumok is, amelyeknek sok egyéb, hasonlóan komoly következmény mellett neuropszichiátriai mellékhatásai is lehetnek. A fluorokinolonok – többek közt – az idegsejtek aktivitásának szabályozásában fontos szerepet játszó ún. GABA (gamma-amino-vajsav) rendszer működését is megzavarják (19). A GABA receptorok egyik legfőbb szerepe az, hogy csökkentik az idegrendszer ingerlékenységét, ezáltal nyugtató és szorongásoldó hatást fejtenek ki. A gyógyszer gátolja a GABA receptorok működését, ezáltal a központi idegrendszer krónikusan túlingerelődik. Egy kutatás szerint a fluorokinolonok hatását a ma már szinte rutinszerűen fogyasztott vény nélkül kapható nem szteroid fájdalomcsillapítók és gyulladáscsökkentők (NSAID-ok, pl. Voltaren, Aszpirin, Advil stb.) harmincháromezerszeresére (!) növelik (20). Nem véletlen, hogy azoknál, akik a fluorokinolon típusú antibiotikumok szedése mellett/után NSAID-ot is szednek, extrém módon megnő a különféle neuropszichiátriai panaszok (halláscsökkenés, fülzúgás, agyköd, szorongás, depresszió, alvászavarok, extrém fény- és zajérzékenység stb.) kialakulásának esélye (21). A gyógyszerszövődmény mellesleg magyarázatot adhat arra a jelenségre is, hogy a fülzúgás jellemzően együtt jár egyéb szervi károsodásokkal is. Nem valószínű ugyanis, hogy egy toxikus gyógyszer pusztán egyetlen szervet/szövetet támadjon meg.
| A fluorokinolonok, a világ leghatékonyabb, ám legtoxikusabb antibiotikumai, egyszerre károsítják a mitokondriumokat (ezáltal minden egyes sejtet/szövetet), okoznak súlyos oxidatív stresszt, borítják fel a kollagén szintézist és ezáltal károsítanak minden kollagéntartalmú emberi szövetet (ínakat, szalagokat, izompólyákat, ereket, bőrt, bőr alatti kötőszövetet, csontokat stb.), és okoznak súlyos pszichés, valamint centrális és perifériás idegrendszeri károsodásokat (27). Magam is érintett lévén (Savulin elnevezésű fluorokinolon antibiotikum) több ezer fluorokinolon mérgezett embert ismerek személyesen vagy az interneten keresztül, ritka, hogy a szinte megszámlálhatatlanul sok egyéb súlyos szövődmény mellett ne alakult volna ki náluk fülzúgás is. |
Az antibiotikumok fenti csoportjai mellett szintén közismerten ototoxikusnak számítanak egyes kemoterápiás gyógyszerek, antidepresszánsok, illetve a vérnyomáscsökkentők (ACE gátlók) is. Szívből sajnálom, hogy egyetlen olyan statisztika sem létezik, amelyben azt vizsgálják, hogy a fülzúgásban érintettek hány százaléka szedett életében olyan gyógyszert, amely mellékhatásként vagy szövődményként fülzúgást okozhat. Gyanítom, hogy az eredmény nem állna messze a 100 százaléktól. A potenciálisan halláskárosodást okozó gyógyszerek relatíve teljes listáját ITT találod.
7. Bizonyos nehézfémek (pl. kadmium, mangán) emelkedett szintje szervezetszintű oxidatív károsodást okoz, akadályozza a sejtlégzést, ami szintén ototoxikus hatást vált ki (22). Nehézfém gyakorlatilag bárhonnan – a kozmetikumoktól, hajfestékektől kezdve a vízvezetékeken és különféle tisztítószereken át a növényvédő, rovarirtó szerekig – bekerülhet a szervezetünkbe. És sajnos be is kerül.
A fülzúgás jellemzően nem önálló probléma. Az agy bizonyos területeinek általános, több szervet érintő működési zavarára utal, hogy a tinnitus rendkívül gyakran jelentkezik együtt krónikus fájdalom szindrómával (fibromyalgia) (6), vizuális hó szindrómával (a látótérben megjelenő "havazás", azaz folyamatosan jelen lévő, apró, mozgó pontok) (7), szürkehályoggal (8), az egyensúlyi rendszer zavaraival (pl. szédülékenységgel) (9), illetve számos egyéb problémával, beleértve az emésztési zavarokat, a krónikus fáradtság szindrómát, vagy a paresthesiát (rendellenes bőrérzékelések, pl. zsibbadás, égő érzés, kellemetlenségérzet finom érintésekre is) (27). Kérdés, hogy ez azért van, mert valamelyik kiváltó tényező (pl. antibiotikum) több szervet/szövetet is károsít, vagy annak, hogy több kiváltó ok adódik össze és ezek több szervet/szövetet károsítanak, netán annak, hogy egy központi károsodás érint több területet, esetleg mindezek együttesen.
Vajon miért olyan nehéz megállapítani a fülzúgás okát?
A betegségekkel (köztük a fülzúgással) kapcsolatban gyakran elhangzó „idiopathiás” (magyarul ismeretlen eredetű) kifejezést hajlamosak vagyunk félreértelmezni. Amikor azt mondjuk egy betegségre, hogy ismeretlen eredetű, az nem jelenti azt, hogy fogalmunk sincs arról, hogy általánosságban milyen tényezők vezethetnek a kialakulásához. Pusztán annyit jelent, hogy az adott egyén esetében nehéz, sőt, szinte lehetetlen megállapítani, pontosan milyen külső és belső hatások érték, és ezek milyen mértékben járultak hozzá a panasz jelentkezéséhez. A fülzúgások többsége sajnos idiopathiás (egyébként a krónikus derékfájdalom is az!). Magyarul az esetek nagy részében nem tudjuk, hogy pontosan mi okozta (még akkor sem, ha szeretünk úgy tenni, mintha tudnánk, ezért rákenjük egy konkrét okra). De vajon miért olyan nehéz megállapítani a kiváltó okot?
Első blikkre azt gondolnánk, hogy az ok relatíve könnyen azonosítható, hisz ér egy baleset, vagy épp beszedsz egy gyógyszert, és ha jelentkezik fülzúgás, akkor a baleset (vagy a gyógyszer) okozta. Ez azonban az esetek nagy részében nem állja meg a helyét. A fülzúgás ugyanis vélhetően multifaktoriális, azaz több egymásra rakódó tényezőnek kell jelen lennie ahhoz, hogy a szervezet károsodása megüsse azt a szintet, ahol a fülzúgás kialakul. Miből gondoljuk, hogy így van?
Ha mindenkinél kialakulna fülzúgás, akit nyaki sérülés ér, gyógyszeres kezelést kap vagy vérszegény, akkor egyértelműen azonosíthatnánk kizárólagos (vagy elsődleges) oki tényezőként a balesetet, az adott gyógyszert vagy a vérszegénységet. Ugyanakkor láthatjuk, hogy korántsem ez a helyzet. Nem minden vérszegénynél/nyaki sérültnél/gyógyszerszedőnél alakul ki fülzúgás, legalábbis nem feltétlenül „akkor és ott”. Gyakori, hogy a balesettől/gyógyszerszedéstől számítva több év is eltelik, mire jelentkezik. A baleset/gyógyszer/vérszegénység ugyanis önmagában még kevés ahhoz, hogy az általa okozott károsodás mértéke megüsse a kritikus szintet és megjelenjenek a panaszok, ám a rárakódó egyéb tényezőkkel, mondjuk a több évnyi nyakmegtörő ülőmunkával és – a pohár utolsó cseppjeként – néhány szem gyulladáscsökkentővel kombinálva együttesen már elegendő (a sorrend és a tényezők természetesen tetszőlegesen módosíthatóak). És bizony könnyen beleesünk abba a hibába, hogy azt a bizonyos „utolsó cseppet” okoljuk, amely egyébként önmagában nem váltotta volna ki a fülzúgást.
Összességében nagyon ritka, hogy a fülzúgásnak egyetlen kézzelfogható oka van, sokkal gyakoribb a káros tényezők (azaz a testet érő különféle stresszhatások) kumulálódása addig a pontig, ahol egyszer csak derült égből villámcsapásként megjelenik a fülzúgás. És ez bizony nem csak a diagnózist, hanem a kezelést is jelentősen megnehezíti.
| Hogy egy konkrét példát is említsek, nálam például a fülzúgás a fluorokinolon mérgezés után bő két évvel alakult ki, amikor bevettem egy vény nélkül kapható fájdalomcsillapítót. Az én esetemben ekkor ütötte meg a hallás szervrendszerének károsodás azt a szintet, hogy észlelhető panasz jelentkezzen. Azóta már tudom, hogy egy fluorokinolon mérgezett soha többet nem szedhet NSAID-okat, és ha csak nem életmentésről van szó, más gyógyszert sem☹. |
Mik az esélyeink a gyógyulásra?
A kutatások alapján úgy tűnik, hogy ha a fülzúgás egyszer megjelenik, nagyjából 80 százalék az esély arra, hogy végleges, és sajnos csupán a páciensek egyötöde (20 százaléka) tapasztal spontán gyógyulást 4 éven belül. Azok körében, akiknél maradandó fülzúgás alakult ki, nagyjából 10 százalék az esély arra, hogy az állapotuk romlik, 10 százalékos eséllyel javul, és 80 százalékos eséllyel változatlan marad (23). Sajnos nem túl reménykeltő a helyzet.
A fülzúgás kezelése
Azon, valószínűleg igen ritka esetekben, amikor a fülzúgásnak csupán egyetlen testi oka van, például egy nyaki vagy állkapocsízületi probléma, az ok kezelése (pl. állkapocsízületi terápiával vagy gyógytornával) megszüntetheti vagy jelentősen csökkentheti a tüneteket. Az esetek nagy részében azonban sajnos a probléma jóval összetettebb ennél.
Egy szisztematikus áttekintő közleményben számos kezelési módot vizsgáltak meg (24), és alapvetően nem találtak szignifikáns különbséget a különféle terápiák esetén a kezelt és a kontroll csoportok eredményei között (magyarul általánosságban nem működtek a terápiák, persze ettől még egy-egy egyénnél lehetett pozitív az eredmény). Szinte minden kutatásban egyértelműen erős volt a heterogenitás, azaz bizonyos egyének jól reagáltak egy adott kezelésre, míg mások egyáltalán nem reagáltak rá, vagy akár rosszabbodott is az állapotuk. Összességében kijelenthetjük, hogy sajnos egyelőre nem létezik egyedülállóan hatékony terápia. Korábban már többször is említettem, hogy a fülzúgás kialakulásának oki hálózata komplex és általában feltérképezhetetlen, így nem csoda, hogy nincs olyan gyógymód, amely mindenkinek, vagy akár csak a többségnek is beválna.Nézzük, milyen kezelési lehetőségeket sorol fel a szakirodalom!
Tanácsadás és kognitív viselkedésterápia
A legtöbbet vizsgált kezelés a tanácsadás és a kognitív viselkedésterápia. Mindkét módszer egyértelműen a kognitív kontroll fejlesztésén, illetve a diszfunkcionális viselkedések/viselkedésminták (pl. rossz stresszkezelés, mozgáshiány stb.) leépítésén alapul. A kognitív viselkedésterápia leginkább a fülzúgással gyakran együtt járó szorongásos és depressziós tüneteket csökkentheti, illetve segíthet az egészséggel kapcsolatos magatartás, viselkedésmintázat megváltoztatásában (azaz az egészségtudatos életmód felé való elindulásban). Mindezeken felül támogatást nyújthat abban is, hogy csökkenjenek/leépüljenek a fülzúgással kapcsolatos negatív torzító gondolatok („így nem lehet élni” stb.). És erre bizony rengeteg érintettnek van szüksége, tehát nem szabad lebecsülni a pszichoterápia jelentőségét.
Hallókészülékek és cochleáris implantátumok
A cochleáris implantátum egy olyan hallásjavító eszköz, melyet sebészeti úton ültetnek be a belső fülbe, hogy segítsen a súlyosan nagyothalló és siket személyeknek. A hallókészülékkel ellentétben, amely csupán felerősíti a hangokat, az implantátum közvetlenül, elektromosan ingerli a hallóideget, így tisztább hallást tesz lehetővé. Ez a módszer leginkább azokban az esetekben nyújthat segítséget, amikor a fülzúgást halláskárosodás is kíséri, és – amint a későbbiekben látni fogjuk – elsősorban kombinált terápia részeként lehet hatékony.
Gyógyszeres kezelés
Intravénás lidocain kezeléssel igen jó eredményeket lehet elérni néhány páciensnél, ugyanakkor ezek az eredmények csupán átmenetiek (azaz gyógyulást és/vagy tartós állapotjavulást nem eredményez a terápia), ráadásul a lidocain mellékhatásai nem is teszik lehetővé a hosszú távú alkalmazást. Jelen pillanatban a kutatások alapján nem áll rendelkezésünkre olyan gyógyszer, amely hatékonyság szempontjából felvehetné a versenyt a lidocainnal. Bár számos egyéb gyógyszeres kezelést is alkalmaznak (pl. az epilepszia kezelésére is alkalmazott antikonvulzánsok, vagy bizonyos antidepresszánsok), nincs köztük olyan, amely egyértelműen hatékonynak bizonyulna a fülzúgás kezelésében. Arról nem is beszélve, hogy ha a fülzúgás kialakulásában szerepet játszottak a különféle gyógyszerek mellékhatásai (és ezt szinte soha nem zárhatjuk ki, hisz – ahogy említettem, a kiváltóok általában komplex és időben sem feltétlenül kötődik a kitettséghez), nem biztos, hogy szerencsés ötlet tovább stresszelni a szervezetet újabb gyógyszerekkel (egy fluorokinolon mérgezettnek például gyakorlatilag a legtöbb gyógyszer tiltólistás, mert azonnali súlyos állapotromlást okozhat). Minden gyógyszernek vannak ugyanis mellékhatásai, még a kevésbé toxikusaknak is.
Hangterápia
Külső hangok segítségével igyekszik elfedni a fülzúgás okozta kellemetlen hangokat. Az alkalmazott hang lehet fehér zaj, különféle természetes hangok (vízcsobogás, szellő, eső), esetleg speciálisan, személyre szabottan (az egyéni fülzúgásra) összeállított hangprogramok, zenék. Furán hangozhat, de általánosságban azok a zajok, amelyek hasonlítanak a fülzúgásra, hatékonyabbnak tűnnek (25,26). A hangterápia (főként a személyre nem szabott protokolláris verziók) ugyanakkor elsősorban elfedi, és nem gyógyítja a fülzúgást, ráadásul a hatékonysága is egyénfüggő. Van, akinek segít, van, akinek nem, sőt, olyan is akad, akinek felerősíti a panaszait.
Agystimulációs és neuromodulációs eljárások
Az agystimulációs eljárások számos formáját tesztelték (ilyen pl. a transzkraniális mágneses stimuláció vagy a transzkraniális egyenáramú stimuláció), és arra a következtetésre jutottak, hogy egyetlen „célszövet” (pl. a hallókéreg, a számos kognitív funkcióban szerepet játszó dorsolaterális prefrontális kéreg, vagy az érzelmeket irányító elülső cinguláris kéreg) stimulációja csak korlátozottan hatékony. Bár még relatíve fiatal ez a terület, egyelőre biztatóbbnak tűnnek azok a kutatások, ahol az ún. bimodális kezeléseket vizsgálták, azaz kombinálták az akusztikus stimulációt (hangterápiát) különféle elektromos stimulációkkal a nyelven, a fej vagy a nyak területén, esetleg a vagus idegen (bolygóideg). Ez az eredmény egyébként szintén igazolni látszik azt a feltételezést, hogy a fülzúgás multifaktoriális, azaz vagy több különböző agyi hálózat károsodása következtében alakul ki, vagy olyan okok következtében, amelyek egyszerre több különböző agyi hálózatot is érintenek.
Hyperbar oxigénterápia, vörösfény kezelés stb.
Az elmúlt néhány év során jó pár új terápiás irányzat született, amelyeknek számos pozitív hatást tulajdonítanak. Ezek a terápiák inkább általános, szervezetszintű pozitív hatást fejtenek ki, és ennek részeként akár hatékony segítséget is nyújthatnak a fülzúgás kezelésében. Izgatottan várom a további pozitív eredményeket!
Akupunktúra, homeopátia és más alternatív kezelések
Bár számos alternatív kezelés érhető el a fülzúgásra, sajnos nem áll rendelkezésünkre olyan mennyiségű és minőségű tudományos bizonyíték, amely lehetővé tenné, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le ezek hatékonyságával kapcsolatban, így jobbára csupán a személyes tapasztalatokra hagyatkozhatunk.
| Nem célom állást foglalni az alternatív terápiák hatékonyságával kapcsolatban, egyrészt azért, mert nem vagyok otthon a témában, másrészt azért, mert egész egyszerűen nem áll rendelkezésre elegendő információ. Azt azonban mérhetetlen szűklátókörűségnek tartom, hogy sokan gúnyosan kérik számon az alternatív gyógyító eljárások képviselőin a magas szintű tudományos bizonyítékokat. Aki csupán egy kicsit is járatos a tudomány világában és hajlandó levenni a rózsaszín szemüveget, pontosan tudja, hogy a pénz az úr. És vajon kinek, milyen szervezetnek áll érdekében (és van is rá anyagi lehetősége), hogy rengeteg időt és számunkra felfoghatatlan összegeket fektessen egy-egy alternatív gyógymód hatékonyságának tudományos bizonyításába? És akkor még nem beszéltem arról, hogy ha akadna is egy vaskos pénztárcájú szponzor, vajon melyik elismert orvosi szaklap vehető rá arra, hogy megjelentessen egy ilyen „marginális jelentőségű” kutatást? Ráadásul egy kutatás nem kutatás, tehát legalább több tucat kutatásnak kell ugyanarra az eredményre jutnia ahhoz, hogy pozitív magas szintű tudományos bizonyítékról beszélhessünk. Ha a rendszer változatlan marad, soha nem fogjuk bizonyosan tudni, hogy hatékonyak-e a különféle alternatív terápiák vagy sem. A tudomány „sötét oldaláról” bővebben ebben az írásomban |
Összességében - amint az szinte minden krónikus betegségre igaz – egyértelműen látszik, hogy a fülzúgást (is) ezerszer könnyebb megelőzni, mint a már kialakult panaszt kezelni (pedig megelőzni sem egyszerű). Hogyan? Úgy, hogy dolgozunk azon, hogy minél egészségesebb, teljesebb életet éljünk, azaz amennyire csak lehetséges, csökkentjük a szervezetünket törvényszerűen érő stresszhatásokat. Bár a kisebb-nagyobb károsodások így is halmozódnak, mégis nagyobb az esélye, hogy idősebb korunkra sem érik majd el azt a szintet, amely mellett panaszok (pl. fülzúgás) jelentkeznek.
Ha pedig már kialakult a fülzúgás? Nos, először is reménykedjünk. Nagyjából 20 százalék esélyünk van arra, hogy 4 éven belül magától is elmúlik. Mindemellett – miután nincs csodaterápia – gondolkozzunk holisztikusan! Érdemes megtenni mindent, amit csak lehetséges, hogy helyreállítsuk a szervezet egyensúlyát, bízva abban, hogy így nagyobb eséllyel rendeződik a fülzúgás is. Magyarul: fordítsuk a figyelmünket a táplálkozás – mozgás – alvás – stresszmenedzsment szent négyesére! És persze kipróbálhatjuk a különféle célzott terápiákat is, hátha beválik valamelyik. De ha engem kérdezel, utóbbinak akkor van értelme, ha csupán kiegészítés az életmódváltás mellett😊.
Még valami: én mozgásterapeutaként a fenti tudományos tudásmorzsa és a saját tapasztalataim birtokában jóval kevésbé hiszek már a protokollszerű „nyaktorna” mindenhatóságában, és jó ideje ezt a komplex megközelítést (táplálkozás – élvezetes és változatos testmozgás – alvás – stresszmenedzsment) alkalmazom a saját fülzúgásos pácienseimnél. Ha kell, kiegészítve nyaktornával😊.
Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője
1. Trochidis I, et al. Systematic review on healthcare and societal costs of tinnitus. Int J Environ Res Public Health. 2021;18(13):6881.
2. Eggermont JJ, Roberts LE. The neuroscience of tinnitus. Trends Neurosci. 2004;27(11):676–682
3. Jastreboff PJ. Phantom auditory perception (tinnitus): mechanisms of generation and perception. Neurosci Res. 1990;8(4):221–254.
4. Langguth B et al. Tinnitus: Clinical Insights in Its Pathophysiology-A Perspective. J Assoc Res Otolaryngol. 2024 Mar 26;25(3):249–258
5. Michiels S, et al. Diagnostic criteria for somatosensory tinnitus: a Delphi process and face-to-face meeting to establish consensus. Trends Hear. 2018;22:2331216518796403.
6. Puri BK, Lee GS. Tinnitus in fibromyalgia. P R Health Sci J. 2021;40(4):188–191.
7. Lauschke JL, Plant GT, Fraser CL. Visual snow: a thalamocortical dysrhythmia of the visual pathway? J Clin Neurosci. 2016;28:123–127.
8. Hsieh YC, et al. Increased risk of tinnitus in patients with early-onset cataracts: a nationwide population-based case-control study. BMC Ophthalmol. 2020;20(1):230.
9. Scholfield DW, et al. Functional ear symptoms referred to an otology clinic: incidence, co-morbidity, aetiological factors and a new experience-driven clinical model. J Laryngol Otol. 2023;137(2):143–150.
10. Pattyn T, et al. Tinnitus and anxiety disorders: a review. Hear Res. 2016;333:255–265.
11. Hebert S, Canlon B, Hasson D. Emotional exhaustion as a predictor of tinnitus. Psychother Psychosom. 2012;81(5):324–326.
12. De Ridder D (2011) Pulsatile tinnitus, in Textbook of tinnitus, A. Moller, Langguth, B., De Ridder, D., Kleinjung, T., Editor. Springer: New York 467–475
13. De Ridder D, Menovsky T, Van de Heyning P. An otoneurosurgical approach to non-pulsatile and pulsatile tinnitus. B-ENT. 2007;3(Suppl 7):79–86.
14. De Ridder D, et al. Pulsatile tinnitus and the intrameatal vascular loop: why do we not hear our carotids? Neurosurgery. 2005;57(6):1213–1217.
15. Kreuzer PM, et al. Trauma-associated tinnitus. J Head Trauma Rehabil. 2014;29(5):432–442.
16. Axelsson A, Prasher D. Tinnitus induced by occupational and leisure noise. Noise Health. 2000;2(8):47–54.
17. Elgoyhen AB, et al. Identifying tinnitus-related genes based on a side-effect network analysis. CPT Pharmacometrics Syst Pharmacol.
18. Altissimi G, et al. Drugs inducing hearing loss, tinnitus, dizziness and vertigo: an updated guide. Eur Rev Med Pharmacol Sci. 2020;24(15):7946–7952.
19. Chua KP. Appropriateness of outpatient antibiotic prescribing among privately insured US patients: ICD-10-CM based cross sectional study. BMJ. 2019;364:k5092.
20. Green MA, Halliwer RF. Selective antagonism of the GABA(A) receptor by ciprofloxacin and hiphenylacetic acid. Br J Pharmacol. 1997;122(3):584–90.
21. Mandell L, Tillotson G. Safety of fluoroquinolones: an update. Can J Infect Dis. 2002;13(1):54–61.
22. Atila NE, et al. The role of manganese, cadmium, chromium and selenium on subjective tinnitus. Biol Trace Elem Res. 2021;199(8):2844–2850
23. Dawes P, et al. Natural history of tinnitus in adults: a cross-sectional and longitudinal analysis. BMJ Open. 2020;10(12):e041290.
24. Langguth B et al (2023) Tinnitus guidelines and their evidence base. J Clin Med 12(9):3087
25. Roberts LE, Moffat G, Bosnyak DJ. Residual inhibition functions in relation to tinnitus spectra and auditory threshold shift. Acta Otolaryngol Suppl. 2006;556:27–33
26. Neff P, et al. Comparison of amplitude modulated sounds and pure tones at the tinnitus frequency: residual tinnitus suppression and stimulus evaluation. Trends Hear. 2019;23:2331216519833841.
27. Pieper S. Fluoroquinolone-Associated Disability (FQAD) - Pathogenesis, Diagnostics, Therapy and Diagnostic Criteria. 2021. Springer Nature Switzerland AG