Mihez kezdj a kinetofóbiás, azaz a mozgástól rettegő derékfájós pácienssel/vendéggel?

Bizonyosan találkoztál már a jelenséggel, hogy derékfájós páciensed/vendéged egész egyszerűen retteg attól, hogy megmozdítsa a gerincét. Ez a páciens csakis tökéletesen egyenes, elmerevített gerinccel hajlandó bármilyen mozdulatot tenni, és kizárólag passzív kezelésekre (masszázs, tape, köpöly, manuálterápia stb.) vehető rá, a mozgástól/mozgásterápiától maximálisan elzárkózik.

A páciens mozgástól való félelme és a terápiával kapcsolatos elvárásai általában azt eredményezik, hogy a terapeuta is kímélni kezdi a beteg gerincét, s, hogy kedvére tegyen, gyakran csak passzív kezeléseket alkalmaz, vagy ha mégis ráveszi a beteget/vendéget a mozgásra, belenyugszik (sőt, egyenesen ő forszírozza és mutatja meg a páciensnek), hogy a gyakorlatokat neutrális, azaz mereven tartott, egyenes gerinccel végezze. Hogy mindez miért jelent súlyos problémát? Azért, mert a gerinc mozgásainak korlátozása nem, hogy nem segít, hanem inkább árt. Méghozzá nagyon sokat árt.

A modern kutatásokból tudjuk, hogy a derékfájós páciensek közel 70 százaléka hiszi azt, hogy a fájdalom miatt kímélnie kell a derekát, mi több, minden harmadik derékfájós meg van győződve arról, hogy a leghatékonyabb terápia az ágynyugalom.  Ami még szomorúbb, hogy ezeket az információkat egészségügyi szakembertől hallották (1)! Nos, valójában a legmagasabb szintű (I-es szintű) bizonyítékok mutatják ennek pont az ellenkezőjét, azt, hogy

• a krónikus derékfájások az esetek 90 százalékában az ún. nem-specifikus derékfájdalom körébe tartoznak, azaz nem áll mögöttük olyan komolyabb elváltozás, amely szükségessé tenné a kíméletet/pihentetést (bármilyen furcsán is hangzik, sem a porckorong ellapulás és kiboltosulás, sem a meszesedés, sem a porckorongsérv nem számít katasztrófának, az esetek nagy részében nem igényel sem gyógyszeres, sem műtéti kezelést, és a pihentetés kifejezetten árt neki)
• sőt, jellemzően épp a mozgás hiánya vagy annak egyoldalúsága vezetett a panaszok kialakulásához
• Mindez egyben azt is jelenti, hogy a krónikus nem-specifikus derékfájdalom legfőbb gyógymódja a rendszeres, az állapotnak megfelelően összeállított edzés/mozgásterápia, beleértve a gerinc minden irányú mozgásait, azaz folyamatos mozgásban tartását is!

Ha tehát „behódolunk” a páciensnek és kizárólag passzív, „kényeztető” kezeléseket alkalmazunk, vagy tornáztatjuk ugyan, de csakis a neutrális gerinc koncepció szerint (azaz mereven, egyenesen tartott gerinccel hajoltatjuk, guggoltatjuk, emeltetjük stb.), hallgatólagosan elfogadjuk a félelmeit, és azt sugalljuk, hogy mi is a gerinc elmerevítésében, azaz a robotmozgásokban látjuk a megoldást. Gyógyulás/tartós állapotjavulás helyett tehát csupán annyit érünk el, hogy megerősítjük a páciens kinetofóbiáját, azaz a mozgástól való félelmét. A mozgástól való félelem ördögi kör, amelyből nehéz kitörni, de korántsem lehetetlen.

Hogyan érdemes a kinetofóbiában szenvedő pácienssel dolgozni?

Az elmúlt évek/évtizedek kutatásainak analízise azt mutatja, hogy derékfájós páciensek esetében mindenekelőtt a félelmet és a katasztrofizálást kell leküzdeni (2).  Amíg ugyanis a páciens abban a tévhitben él, azt hallja a szakembertől, hogy a gerince „tönkrement”, „végleg elromlott”, és „egyedül a kímélő életmód segít” (3), esélye nincs arra, hogy tartósan és jelentősen javuljon az állapota, hisz kímélni, pihentetni fogja a gerincét, így egyre mélyebbre süllyed a gödörben.  Ahelyett tehát, hogy tovább stresszelnénk az amúgy is rettegő pácienst, a feladatunk jóval inkább az, hogy megnyugtassuk, illetve, hogy elmeséljük, miért fáj, ami fáj, és mit lehet tenni azért, hogy ne fájjon tovább😊. Ha ugyanis a páciens megtanulja megfigyelni és értelmezni a saját testét és az onnan érkező érzeteket (például megérti, hogy valójában nem azért fáj a dereka, mert tönkrement a gerince, hanem egyszerű myofascialis feszességek, merevségek okozzák a panaszokat), túljut a negatív hiedelmeken, csökken a reménytelenség érzete, nő az önmagába vetett hite, és képes lesz felelősséget vállalni a saját testéért (3). Megérti azt,hogy a gerince mozgásra termett, s hogy a problémát épp a mozgás hiánya okozta. Rádöbben, hogy szó sincs arról, hogy a dereka „végleg elromlott”, hisz nem létezik olyan degeneratív gerincprobléma, amelyen ne lehetne szignifikánsan javítani a megfelelő, mozgáson alapuló terápiával. Ha mindez megtörténik, jó eséllyel hajlandó lesz végre aktívan is tenni az egészségéért. A páciensoktatás, a folyamatok részletes, az átlagember számára érthető nyelven történő elmagyarázása nem könnyű feladat, de ma már biztosan tudjuk, hogy e lépés nélkül nem létezhet hatékony terápia. A munkánk egyik, ha nem a leghangsúlyosabb része tehát az edukáció.

Ami pedig a terápiát illeti, nos, a helyzet a következő:

Szakemberként csakis akkor tudunk segítséget nyújtani abban, hogy a páciens túljusson a félelmein, ha az oktatás mellett már az első perctől megadjuk számára a fájdalommentes mozgások élményét is. A szóbeli magyarázat (páciens edukáció) szükséges, de korántsem elegendő. Saját magának is meg kell tapasztalnia ugyanis azt az élményt, hogy – amennyiben az állapotának megfelelően állítjuk össze a programot – a mozgás egyáltalán nem fájdalmas, sőt, jellemzően kifejezetten pozitív hatású már az első alkalom is.

Hogyan építsd fel a programot? Mindenekelőtt engedd el a „jól bevált” fekvőtámaszokat, kobrákat, térdelőtámaszban kéz és lábemeléseket, súlyzókat és a hasonló, egy derékfájós ember számára eleinte rendkívül megterhelő mozgásokat! Ezek nagyon nem a program elejére kívánkoznak. Ma már tudjuk, hogy az elsősorban a törzs izmainak erősítésén alapuló mozgásterápiák gyakran azért nem sikeresek, mert nem veszik figyelembe sem a páciens állapotát (túlzott érzékenység, szenzitizáció), sem a kórélettant (a degeneratív betegségek jellemzően épp a túlzott feszességek, merevségek miatt alakulnak ki, tehát bizonyosan nem az erősítéssel kell kezdeni a terápiát). Összességében tehát ezek a programok ritkán képesek biztosítani a fájdalommentes mozgások élményét, amíg ugyanis az izmok és a kötőszövetek feszesek és merevek, az erősítések általában tovább fokozzák a panaszokat. Arról már nem is beszélve, hogy a myofascialis korlátozódások és a rossz mozgásminták miatt a páciens nem is képes helyes technikával kivitelezni a gyakorlatokat, tehát még rosszul is terhelődik a teste.Ha tartós eredményeket szeretnénk elérni, jelentősen le kell „lassítanunk”. Először ugyanis a páciens testét kell alkalmassá tenni a helyes mozgásokra (sok-sok mobilizáció), illetve ezzel párhuzamosan a mozgásmintáit kell helyreállítani (finommozgások, ún. szenzomotoros tréning, lásd Gerinctréner képzés). Minden más csak ezután következhet.

A kinetofóbiában szenvedő páciensek esetében egyébként gyakran segít, ha különféle cselekhez, praktikákhoz folyamodunk. Komoly segítség lehet például az, ha eleinte a mobilizációs, lazító célzattal végzett manuális kezelésekbe (pl. köpöly, EMMT stb.) csempésszük be a könnyed testmozgást, azaz a passzív kezelést kombináljuk az egyidejűleg végzett aktív finommozgással. Nem véletlen, hogy a manuális kezeléseket bemutató képzéseinken mindig komoly hangsúly helyezünk az aktív kezelési technikákra is, így ugyanis két legyet ütünk egy csapásra:

• az aktív és passzív kezelés kombinációjával egyrészt mindennél hatékonyabban mobilizáljuk a kötött, feszes, merev szöveteket,
• másrészt mintegy szelíden átvezetjük a pácienst a biztonságot adó passzív kezelések világából a mozgáséba.

Kezdd tehát EMMT-vel, köpöllyel, floss-szal, SMR-rel, vagy bármilyen más, finommozgással kombinálható kezeléssel, és eleinte csak kisebb mozgást, pl. ülésből néhány centis előre/hátra/oldalra hajlást (és nem döntést, az ugyanis egyenes gerinccel történik), esetleg rotációt kérj! Ahogy a mobilizáció hatására csökkennek a szöveti korlátozódások, egyre nagyobb mozgásokra lesz képes, mindezt fájdalom és félelem nélkül. Ha ezt elérted, akkor és csak akkor haladhatsz tovább, immár nagyobb léptekkel is. Ekkor jöhetnek fokozatosan felépítve azok az egyre nehezebb, a gerinc számára megterhelőbb, jellemzően erősítő gyakorlatok (plank, fekvőtámasz, kobra, kéz és lábemelgetések), amelyekkel ma a szakemberek jellemzően kezdeni szokták a terápiát/edzést 😊.

Összefoglalva tehát: a kinetofóbiában szenvedő páciens kezelésének három kulcs momentuma a páciens edukáció, a kombinált (passzív-aktív) szöveti mobilizáció, illetve a fájdalommentes mozgások élményét biztosító, illetve a mozgásmintákat javító szenzomotoros tréning.

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője

1. Darlow B, Perry M, Stanley J, Mathieson F, Melloh M, Baxter GD, Dowell A. Cross-sectional survey of attitudes and beliefs about back pain in New Zealand. BMJ Open. 2014 May 23;4(5):e004725.
2. Mannion AF ez al. Spine stabilisation exercises in the treatment of chronic low back pain: a good clinical outcome is not associated with improved abdominal muscle function. Eur Spine J. 2012 Jul;21(7):1301-10.
3. Setchell et al. Individuals' explanations for their persistent or recurrent low back pain: a cross-sectional survey. BMC Musculoskelet Disord. 2017 Nov 17;18(1):466
4. Beales D et al. Back pain beliefs are related to the impact of low back pain in baby boomers in the Busselton Healthy Aging Study. Phys Ther. 2015 Feb;95(2):180-9.