Mi is az a sokszor emlegetett mozgásminta, miért „romlik el” és miért nem rendeződik magától a diszfunkció?

Szakemberként a legizgalmasabb tanulási folyamat az, amikor magadon dolgozol. Ilyenkor ugyanis egyszerre működsz terapeutaként, szívvel és lélekkel, illetve páciensként, azonnal érezve a tevékenységed áldásos (esetleg kevésbé áldásos) hatásait. Nos, ezúttal egy újabb „sajátélményt” (és persze a mögöttes magyarázatokat) szeretnék megosztani Veletek, méghozzá a mozgásminta „elromlásával” és annak korrekciójával kapcsolatban.

A balesetemről már sokat írtam, így most nem részletezem. 4 lábtőcsont törés és számos szalag kiszakadt a csontokból, összesen 6 hetet töltöttem rögzítőcsizmában fekve. 2 héttel a csizma eltávolítását követően séta közben még mindig döcögtem, a sérült lábamra lépve megcsuklott a mozdulat és ettől bicegőssé vált a járásom. Eleinte betudtam a terheléssel járó fájdalomnak (mivel tudjuk, hogy a fascia, azaz az inak, szalagok, ízületi tokok regenerációja több hónapos folyamat, a gipsz levétele értelemszerűen nem jelentette azt, hogy a szövetek már meggyógyultak), de egy idő után már elgondolkoztam azon, hogy tényleg ez-e a maximum, amit a jelenlegi állapotomban elvárhatok magamtól. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon nem lennék-e képes ennél valamivel harmonikusabban és energiahatékonyabban járni.

Kísérletezni kezdtem. Igyekeztem tudatosan megfigyelni a két lábam mozgását, pontosabban a kettő közti különbséget. Azt vettem észre, hogy míg az egészséges lábammal harmonikusan gördülök végig a talajon, a sérült végtagnál a sarokfogást követően szinte teljesen elmarad a gördülő fázis, és úgy tűnt, hogy a lábujjaim képezik a legfőbb akadályt. Egyszerűen nem gördülök rájuk és nem engedem őket extenzióba (hátrahajlásba) az ellökés fázisában. Ez önmagában még nem lenne meglepő, hisz a lábujjak is sérültek, de érdekes módon sokkal rosszabbnak tűnt a járásképem, mint amennyire a járás során tapasztalt enyhe fájdalom miatt indokoltnak éreztem. Amikor ugyanis tudatosan (belső kontrollal😊) igyekeztem végiggördülni a talpamon és a lábujjakról elrugaszkodni, majdhogynem simán ment, alig éreztem fájdalmat, a járásképem pedig azonnal és drasztikusan javult. Magyarul: bár képes voltam harmonikusabban járni, valamiért továbbra is úgy bicegtem, mint egy sánta oroszlán.

Mi lehet az oka annak, ha egy sérülést követően a páciens másképp használja a mozgások során a sérült végtagot, mint korábban?

1. Fájdalomelkerülő mozgás: Amíg a lágyrészek még nem gyógyultak meg teljesen, a mozgás fájdalommal járhat, amit úgy igyekszik kivédeni a szervezet, hogy keres egy kevésbé fájdalmas módszert (ezt hívjuk antalgiás, azaz fájdalomelkerülő mozgásnak). Én pl. kiiktattam a gördülést járás során
2. Feszességek, izomrövidülések: A hosszas immobilizáció során a kötőszövet (inak, szalagok, izompólya) feszessé válik, letapadások (nem fiziológiás cross-linkek) alakulnak ki és rövidülhet az izom is (hogy ez mit is jelent valójában, bővebben lásd ITT). Mindezek következtében a mozdulattal járó nyújtások korlátozottabbá válhatnak, s ez értelemszerűen megváltoztatja a mozgásképet (pl. járásnál a talajfogás és a gördülés fázisában a lábszár hátulsó részének izmai és az Achilles-ín, az ellökés fázisában pedig a lábujjak extenzor, azaz feszítő izmai és ínjaik ciklikus meghosszabbodása jelent erőteljes nyújtó hatást, méghozzá erőkifejtéssel kombinálva, amit a feszes, rövidült lágyrészek nem biztos, hogy jól tolerálnak)
3. „Elfeledett” mozgásminták: Az idegrendszer nem izmokban, hanem mozgásokban gondolkodik. Nem a bicepszet vagy a hasizmokat aktiválja, hanem az egyes elvégzendő mozgásokhoz (pl. tárgyak felemelése, járás, labda elgurítása stb.) alakít ki a sok-sok gyakorlás során olyan mozgásszimfóniákat, amelyekben optimális időzítéssel és optimális mértékben aktiválódnak az egyes résztvevő izmok. Minél többet gyakoroljuk az adott mozgást, annál ügyesebbé válik az idegrendszer a koordinációban, tehát annál harmonikusabbá válik az izmok együttműködése. Ha azonban (mondjuk egy gipszrögzítés miatt) sokáig egyáltalán nem használjuk a mozgásban résztvevő izmokat, az idegrendszer „elfeledi” az érintett mozgásokhoz tartozó optimális mintákat. „Use it or loose it”, azaz „használd vagy elveszíted” – állítja az ismert mondás, amely tökéletesen ráhúzható erre a jelenségre, amit egyébként szenzomotoros amnéziának hívunk.

Nos, az én esetemben a háromból az első kettő pont nagyjából kilőhető:

1. Fájdalomelkerülő mozgás: bár okoz némi kényelmetlenséget a járás (különösen az első néhány lépés), de ez éppúgy jelentkezik a torzult járásmintám (láb egy tömbként való elemelése) során is, mint a normál járásnál, magyarul a bicegés nem igazán kímél meg az enyhe kényelmetlenségtől, tehát nincs rá szükségem
2. Feszességek, izomrövidülések: a lábam mozgásterjedelme gyakorlatilag teljes, nagyon kis elmaradás látható, és az is csak dorzálflexió, azaz a lábfejem visszafeszítése irányába. Ez tehát azt jelenti, hogy a mozgásterjedelem csökkenése már nem rombolja számottevően a járásképemet.

Szöveti akadály tehát nincs (pontosabban nem számottevő), marad tehát a harmadik pont, a szenzomotoros amnézia. Egész egyszerűen „elfelejtettem” helyesen járni, mégpedig azért, mert 6 hétig szinte egyáltalán nem jártam (leszámítva a mozgásminta megőrzésére tett kísérletemet, azaz a hanyattfekvésben végzett falon való taposást, értelemszerűen merev lábbal és a lábujjak mozgatása nélkül). Ráadásul a rögzítő levételét követően az első napokban valóban fájt még a lábujjaim visszafeszítése, tehát ahelyett, hogy szépen újratanultam volna a helyes járásmintát, fájdalomelkerülő mozgásként egy tömbben emeltem el a lábamat a talajról. Erre a döcögő járásra 6-8 hét alatt szépen át is szokott az agyam, olyannyira, hogy akkor is megmaradt, amikor már szükségtelenné vált a lábujjaim kímélése.

Miután mozgásterapeuta vagyok, nem csak, hogy éreztem, hogy nem harmonikus a mozgásom, de arra is rájöttem, mi az oka és hogyan tudom javítani a diszfunkciót. Ha azonban Mari néni lennék, még azt sem venném észre, hogy megváltozott a mozgásmintám, így esélyem sem lenne a javításra. Az idegrendszer ugyanis megszokja az új, fájdalomelkerülő járással járó érzeteket (propriocepció), és ezeket állítja be etalonnak. Egy idő után az egyén már azt érzi szokatlannak, ha korrigálja a járását, mondjuk azért, mert egy szakember felhívja a figyelmét a bicegésre. (Egyébként ez a magyarázat arra a mindennapos jelenségre is, hogy ha rászólsz a hanyagtartásos páciensedre, hogy húzza ki magát, panaszkodni kezd, milyen kényelmetlen érzés, és kb. 10 másodperc múlva vissza is vált a jól megszokott hanyagtartásra. A szövetei még talán meg is engednék, hogy egyenesen álljon, de az idegrendszere élénken tiltakozik a szokatlan és idegen érzetek ellen. És pontosan ezért nem elegendő a testtartásjavításhoz az „itt nyújt, ott pedig erősít” megközelítés.)

Miért és hogyan kell korrigálni egy megváltozott mozgásmintát?

Kezdjük azzal, hogy miért KELL korrigálni. Azért, mert ha hosszú távon is fennmarad (márpedig rehabilitáció hiányában fennmarad, lásd az eddigieket), akkor tartósan rosszul terhelődik a test, ami idő előtti degeneratív panaszokhoz (porckopás, porckorong degeneráció, izom- és kötőszöveti fájdalmak, gyulladások stb.) vezethet.

És hogyan? Első körben teremtsd meg az optimális mozgásminta szöveti feltételeit, azaz

1. Segítsd elő a szövetek minél hatékonyabb gyógyulását (pl. tape, floss, fizikoterápiás kezelések, pl. masszázs, manuálterápia, lézer, lökéshullám stb.), mert amíg ez nem történik meg legalább egy bizonyos szintig, a mozgással járó fájdalom miatt esély nincs a mozgásminta korrigálására
2. Menedzseld a mozgásterjedelem csökkenését okozó lágyrész feszüléseket és rövidüléseket lazításokkal (masszázs, SMR, manuális kezelések), ellenállásos nyújtásokkal és dinamikus gyakorlatokkal (ez utóbbiak a kötőszövetek rugalmasságát fokozzák, ami elengedhetetlen a megfelelő mozgásterjedelem eléréséhez). A mozgásterjedelem helyreállítása szintén alapfeltétele annak, hogy az idegrendszer újra rátalálhasson az optimális mintára.

Bár a szöveti feltételek megteremtése (1-es és 2-es pont) alapvető fontosságú, önmagában sajnos korántsem elegendő. A megváltozott mozgásmintákat is korrigálni kell, méghozzá célzottan, az idegrendszer „újratanítására” fókuszálva, az esetek nagy részében ugyanis maguktól nem rendeződnek. Általános receptet nem tudok adni, hisz minden sérülés és minden páciens más. Az én esetemben például az a megoldás, természetesen jócskán leegyszerűsítve, hogy néhány hétig – míg az idegrendszerem vissza nem szokik az optimális mintára – bizony akarattal (belső kontrollal) oda kell figyelnem arra, hogy járás közben engedjem visszahajolni a lábujjaimat. Ehhez azonban számos olyan apróságnak tűnő dologra is oda kell figyelni, mint például az okos cipőválasztás. Merevebb talpú cipőben ugyanis akadályozottá válik a talp finommozgása. És persze sok olyan mezítlábas gyakorlatot kell végeznem, ahol egy lábon kell egyensúlyoznom (mérlegállás, egylábas guggolások stb.), hogy visszanyerjem a talp finom adaptációs képességét, illetve lábujjhegyre kell állnom (pl. kitörések, hegytartás, szántolás), hogy megszűnjön a kinetofóbia, azaz az agyam mozgástól (pl. a lábujjak visszafeszítésétől) való tudatalatti félelme. Az egyik legjobb gyakorlat pl. a hegytartás, pláne ha joggolunk is közben. Ilyenkor ugyanis úgy kell felváltva visszafeszíteni a lábujjakat, hogy közben erőt is kifejtenek, hisz támaszkodunk rajtuk, ráadásul egyidejűleg nyúlik is a talp és a lábszár hátulsó része az esetleges mobilitásproblémák oldására. Ez bizony az egyik legfunkcionálisabb mozgásminta-építő, erősítő és ellenállásos nyújtó gyakorlat az én esetemben.

Összességében tehát annak érdekében, hogy korrigálni tudd a diszfunkcionális mozgásmintát, a fájdalom megszüntetése és a mozgásterjedelem visszaállítása mellett először is észre kell venned, hogy a páciensnek megváltozott a mozgása (pl. a járásképe), és ez bizony nem mindig olyan látványos, mint az én esetemben. Ezután arra is rá kell jönnöd, hogy mi okozza a változást (pl. lábujjak visszafeszítésének hiánya). Végül pedig meg kell találnod azokat a gyakorlatokat, módszereket, amelyek hatékonyan korrigálják a szenzomotoros diszfunkciót.

Bár mindez pofonegyszerűnek tűnhet első hallásra, a gyakorlatban nem az. Nekem két hétbe és egy csomó kísérletezgetésbe telt csupán az a rész, hogy megfejtsem a saját elakadásom mögöttes okát, pedig van némi tapasztalatom ezen a területen. Arról már nem is beszélve, milyen hosszú ideig tart majd a korrekció! Vesd össze mindezt azzal a szemléletmóddal, hogy „3 célzott fogás, és megszűnik a banyapúp, derékfájdalom, láb mozgásainak korlátozottsága stb.” A valódi szakembert az én olvasatomban az különbözteti meg a varázslótól, hogy míg az utóbbi jellemzően biztos magában és az egyedülállóan hatékony csodamódszerében, az előbbi pontosan tudja, milyen keveset is tud az emberi test működéséről. Tudja, hogy mindaz, amit tesz, jobbára csak gondolkodáson alapuló kísérletezgetés, a siker pedig nem más, mint hogy egyszer csak bejön valamelyik próbálkozás. A csodaterápiával ellentétben azonban az eredmény tartós😊.

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője