Köztudott, hogy a nyújtás fő célja a hajlékonyság megteremtése és megtartása, az ízületek mozgástartományának növelése, az izomkontroll javítása, illetve a mozgásszegény életmódból és/vagy az idősödésből fakadó immobilizáció káros hatásainak kivédése. Gondolná-e ugyanakkor, hogy a stretching kiadós (ugyanakkor kímélő) kardio-edzésként is funkcionálhat?
Számos kutatás mutatja, hogy a krónikus derékfájdalom gyakran jár együtt izomerő vesztéssel (1-3), a mozgások sebességének csökkenésével (3-6), az állóképesség romlásával (7-11), a normál izomaktiválódási minták, bekapcsolódási sorrendek megváltozásával (12-22), illetve a stabilitás csökkenésével (16,19,23-25). De vajon kijelenthetjük-e a kutatások alapján, hogy az izomerővesztés, a mozgás lassulása, az állóképesség romlása, a bekapcsolási sorrend megváltozása vagy a stabilitás csökkenése OKOZZA a krónikus derékfájdalmat?
Röviden: nem, pontosabban nem feltétlenül. Hosszabban: lásd alább.
Milyen kérdésekre kapsz választ?
Kezdjük az alapoktól😊!
„Nem ér semmit. Hülyeség. Placebo.” – minősített tömören és velősen egy kolléga a napokban a FB-on egy közismert terápiát. Erről persze azonnal eszembe jutott (persze csak miután jól kibosszankodtam magam a Dunning-Kruger-hatás újabb ékes példáján), hogy ideje kicsit körüljárni a témát. Nap mint nap tapasztalom ugyanis, hogy nem csak az utca embere, de a szakemberek (gyakran én is) hajlamosak egyenlőségjelet tenni a ’placebo’ és a ’nem ér semmit’ kijelentések közé. És bizony nagyon, de nagyon rosszul teszik😊.
Descartes hatására évszázadokon keresztül hittünk abban, hogy a fájdalom mindig valamilyen szövetsérülés hírnöke, és mint ilyen, teljes mértékben független minden más tényezőtől. Magyarul vagy van valamilyen szövetkárosodás, és akkor az bizony fáj is, vagy nincs, ám ez esetben semmi nem fájhat. Egészen a XX. század közepéig tartotta magát az a nézet, hogy az agy csupán egy passzív központ, a perifériáról érkező fájdalomüzenetek befogadója, és azokat a krónikus derék-, vagy más fájdalomtól szenvedő pácienseket, akiknél semmiféle szervi betegséget vagy szövetkárosodást nem sikerült diagnosztizálni, pszichés érintettség diagnózisával pszichiátriára küldték (vagy egész egyszerűen hipochondernek titulálták).
