 |
Feövenyessy Krisztina A Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője |
Menu
Cart
Descartes hatására évszázadokon keresztül hittünk abban, hogy a fájdalom mindig valamilyen szövetsérülés hírnöke, és mint ilyen, teljes mértékben független minden más tényezőtől. Magyarul vagy van valamilyen szövetkárosodás, és akkor az bizony fáj is, vagy nincs, ám ez esetben semmi nem fájhat. Egészen a XX. század közepéig tartotta magát az a nézet, hogy az agy csupán egy passzív központ, a perifériáról érkező fájdalomüzenetek befogadója, és azokat a krónikus derék-, vagy más fájdalomtól szenvedő pácienseket, akiknél semmiféle szervi betegséget vagy szövetkárosodást nem sikerült diagnosztizálni, pszichés érintettség diagnózisával pszichiátriára küldték (vagy egész egyszerűen hipochondernek titulálták).
Szemelvények a krónikus nem specifikus derékfájdalom kezelésének aktuális európai irányelveiből (1) (kékkel a saját megjegyzéseim)
Magyarországon ma átlagosan 361 napot kell várni a gerincműtétre, 241 napot egy csípő-, és 325 napot egy térdprotézisre (NEAK adatbázis). A különféle szakrendeléseken gyakran 8-10 órát is elüldögélnek a betegek, s még a sürgősségi részlegen sem ritka a fél/egész napos várakozás. Elégedetlen, reményvesztett páciensek, fáradt, agyonhajszolt, fásult orvosok és ápolók…. melyikünk ne tapasztalta volna mindezt a saját bőrén akár az egyik, akár a másik (netán mindkét) oldalon?! Már-már divat a finanszírozási rendszert hibáztatni, ezúttal azonban vizsgáljuk meg egy másik nézőpontból a kérdést: vajon miért van ennyi beteg ember, és hogyan lehetne a ráfordítások jelentős növelése helyett (vagy mellett) hosszabb távon a betegek számának csökkentésével javítani az egészségügyi ellátás minőségét?
2. oldal / 2