 |
Feövenyessy Krisztina A Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője |
Menu
Cart
Számos kutatás mutatja, hogy a krónikus derékfájdalom gyakran jár együtt izomerő vesztéssel (1-3), a mozgások sebességének csökkenésével (3-6), az állóképesség romlásával (7-11), a normál izomaktiválódási minták, bekapcsolódási sorrendek megváltozásával (12-22), illetve a stabilitás csökkenésével (16,19,23-25). De vajon kijelenthetjük-e a kutatások alapján, hogy az izomerővesztés, a mozgás lassulása, az állóképesség romlása, a bekapcsolási sorrend megváltozása vagy a stabilitás csökkenése OKOZZA a krónikus derékfájdalmat?
Bizonyos testi jellemzőkre (pl. lúdtalp, fokozott vagy kiegyenesedett lordózis, lábhosszkülönbség stb.) amelyeket korábban strukturális deformitásnak tartottunk, ma már egyre inkább fiziológiás, azaz természetes egyéni anatómiai variációként hivatkozunk. A kettő közti különbség azonban nem is annyira a szóhasználat, mint inkább a mögöttes szemléletmód.
Józan paraszti ésszel belegondolva baromi hülye kérdés. Kb. olyan, mintha azt kérdezném, hogy a száj vajon evésre, vagy inkább beszédre szolgál. Mégis, rendre felmerül, mindkét oldalról tudományosnak tűnő magyarázatokkal fűszerezve, hogy melyik hatékonyabb, ha a hasizmokat stabilizátorként, vagy inkább mozgatóként tréningezzük.
Gyakran adok hangot a véleményemnek, hogy az egészségügyben még mindig elsősorban tüneti kezelés folyik, holott, ha nem keressük meg és orvosoljuk azokat az okokat, amelyek az adott mozgásszervi probléma kialakulásához vezettek, a terápia egész egyszerűen nem lehet sikeres, pláne nem hosszú távon. A kiváltó ok megkeresése azonban nem is olyan egyszerű feladat, hiszen általában jó mélyre kell ásni, azaz alaposan ki kell kérdezni és meg kell vizsgálni az egyént, és ritka, hogy egy-egy páciensre ennyi idő és energia jutna. Ráadásul még gondolkozni is kell, méghozzá józan paraszti ésszel, ami nem könnyű😊. De nem csak a kiváltó ok feltérképezése nehézkes, a megoldás sem egyszerűbb. Embert próbáló feladat a terapeuta rendelkezésére álló eszközök segítségével hatékonyan megküzdeni olyan komplex bio-pszicho-szociális tényezőkkel, mint a krónikus stressz, a mozgás teljes hiánya vagy épp ennek ellentéte, a megterhelő, egyoldalú sportolás, márpedig épp ezek vezetnek a mozgásszervi problémák kialakulásához. Jóval egyszerűbb felírni egy pirulát, vagy különféle szofisztikált mozdulatokkal és eszközökkel dolgozni a páciens testén.
Haladó szellemiségű nemzetközi szakmai körökben már jó ideje elfogadott (még akkor is, ha sok kolléga nehezen emészti meg), hogy előrehajolni és egy könnyű tárgyat megemelni korántsem csak neutrális gerinccel szabad. Sőt, épp ellenkezőleg, nagyon nem jó ötlet arra tanítani a pácienst/vendéget, hogy a dereka kiegyenesítésével elmerevítse a gerincét (bővebben és árnyaltabban ebben a cikkemben). Az utóbbi években azonban egyre inkább előtérbe kerül az a kérdés is, hogy vajon mi a helyzet a nehezebb súlyok emelésével. Egyre több neves külföldi szakembertől hallani, hogy biomechanikailag jóval előnyösebb a nehezebb tárgyakat is hajlított gerinccel (azaz flexióban) emelni, mint neutrális, vagy homorú, azaz extenzióban lévő ágyéki gerinccel. Első hallásra bizonyára rendkívül sokkoló, sőt, akár szentségtörésnek is tűnhet a gömbölyű derékkal történő emelés, hisz mióta csak az eszünket tudjuk, épp az ellenkezőjét sulykolják Belénk. Vajon mi az igazság? Hallgassunk-e az új kor hívó szavára, vagy maradjunk inkább a járt úton? Nos, ezt a kérdést jártam körbe az alábbiakban.
1. oldal / 6
Bejelentkezés vagy Regisztráció