 |
Feövenyessy Krisztina A Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője |
Menu
Cart
Descartes hatására évszázadokon keresztül hittünk abban, hogy a fájdalom mindig valamilyen szövetsérülés hírnöke, és mint ilyen, teljes mértékben független minden más tényezőtől. Magyarul vagy van valamilyen szövetkárosodás, és akkor az bizony fáj is, vagy nincs, ám ez esetben semmi nem fájhat. Egészen a XX. század közepéig tartotta magát az a nézet, hogy az agy csupán egy passzív központ, a perifériáról érkező fájdalomüzenetek befogadója, és azokat a krónikus derék-, vagy más fájdalomtól szenvedő pácienseket, akiknél semmiféle szervi betegséget vagy szövetkárosodást nem sikerült diagnosztizálni, pszichés érintettség diagnózisával pszichiátriára küldték (vagy egész egyszerűen hipochondernek titulálták).
A köznyelvben használt ”izmosodás” kifejezés alatt valójában a különféle terhelések, erősítő edzések hatására bekövetkező izomtömeg növekedést értjük. Az izomtömeg növekedés egyfajta szöveti adaptáció (alkalmazkodás), amelynek értelemszerűen semmi köze az esztétikumhoz (az agyad magasról tesz rá, hogy Te beach-body-ra vágysz), egyszerűen evolúciós okokra vezethető vissza. Az emberi szervezet minden körülmények között igyekszik megfelelni azoknak az igényeknek, kihívásoknak, amelyek a mindennapokban érik. Folyamatosan változik, adaptálódik attól függően, hogy milyen terhelésekkel kell szembenéznie. Ha inaktív vagy, nincs sok értelme annak, hogy a rendelkezésre álló korlátozott mennyiségű energiát a mozgás szervrendszerének (izom, csontok, kötőszövet) fejlesztésére pocsékolja, így más folyamatokat – mondjuk a zsír formájában történő raktározást – támogat. Ha azonban rendszeresen, és egyre növekvő mértékben terheled (mondjuk egy okosan felépített edzéssel), a szervezeted érzi, hogy nagy szükség van az izmokra, igyekszik megfelelni az elvárásoknak, tehát a rendelkezésre álló energiát arra (is) felhasználja, hogy növelje azok teljesítőképességét.
Az „evidence based medicina”, avagy a bizonyítékokon alapuló orvoslás napról-napra nagyobb teret nyer, így egyre sűrűbben szembesülünk a jelenséggel, hogy a kollégák/páciensek valamiféle bizonyítékot kérnek tőlünk egy-egy állításunk alátámasztására, vagy épp mi kérünk bizonyítékot egy másik kollégától/szakembertől egy-egy kijelentése hallatán. Ez jó. Sőt, nagyon jó. Azt jelzi, hogy elkezdtünk kritikusan gondolkodni, tehát vége a tekintélyelvű orvoslásnak. Érdekel bennünket, mi történik a testünkben (vagy a páciensünk testében), és tisztában akarunk lenni azzal, hogyan hat az a terápia, amit alkalmazni fognak rajtunk (vagy mi alkalmazunk másokon). Már nem hiszünk el automatikusan mindent, amit hallunk, bármilyen neves és magabiztos is legyen a nyilatkozó szakember. Magyarul: mérlegelünk.
Mindannyian tapasztaltuk már, milyen jól eső érzés egy-egy finom, lágy masszázs, vagy szeretteink puha érintése, cirógatása. 2002-ben megjelent egy izgalmas kutatás (1), amely a simogatás által okozott jóérzés mögött álló hatásmechanizmusokat igyekezett feltérképezni. A kutatásból kiderült, hogy az emberi bőrben (pontosabban a bőr azon részein, amelyek szőrrel fedettek) olyan, myelinhüvellyel nem fedett, azaz szabad idegvégződések, ún. C-taktilis receptorok találhatóak, amelyek a lassú és finom érintésre, simításra, simogatásra reagálnak. Képalkotó (fMRI, azaz funkcionális MRI) vizsgálattal kimutatták, hogy a CT receptorok az agykéreg ún. szigeti lebeny (insula) régiójába közvetítik az ingereket.
Pirossal lásd az insulát. Forrás: https://twitter.com/neurochecklists/status/1163717326732255232?lang=ar-x-fm
Bizonyosan Te is tapasztaltad már, hogy egy-egy edzést követően mintha elfújták volna a testi-lelki feszültséged, gyakorlatilag függetlenül attól, milyen típusú testmozgást végeztél. Nos, ez nem csak illúzió. Valós folyamatok állnak a háttérben, ráadásul az idegrendszer működésének ismeretében a jelenség magyarázata rendkívül egyszerű, logikus és könnyedén megérthető. Még Mari néni számára is😊
12. oldal / 33