Menu

Cart

Miért nem vagyok elájulva a gördülő talpú cipőktől?

Bár az utóbbi időkben mintha kevesebbet hallanánk a különféle „csodacipőkről”, mégis időről-időre felmerül a kérdés a hallgatók és a páciensek részéről egyaránt, hogy ajánlom-e a gördülő talpú cipők viselését. Nos, a kérdés szokás szerint jóval összetettebb annál, sem, hogy egy egyszerű igennel vagy nemmel meg lehessen válaszolni. Általánosságban nem igazán ajánlom a gördülő talpú cipők mindennapos, folyamatos használatát, de alkalomszerű viselésük akár hasznos is lehet. Hogy miért gondolom így?

Forrás: https://cheaps.fashionstore2021.com/content?c=mbt%20sneakers&id=7

Kezdjük talán azzal, mire jó a gördülő cipő. Ezt a kissé ormótlan, dögösnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető topánkát azért fejlesztették ki, hogy elöl-hátul kerekített talprészével természetesen egyenetlenné tegye a lapos, egyenes járófelületeket, azaz instabil bázist teremtsen a mozgásokhoz, ezáltal egyfajta szenzomotoros kihívást biztosítson mindennapi tevékenységeink során.

S, hogy miért van szükségünk szenzomotoros kihívásokra? A válasz kulcsa a mozgások variabilitásának, azaz változatosságának rendkívüli fontosságában rejlik. A variabilitás kiemelt jelentőségű, és nem csak a mozgástanulás és a fejlődés során, de a későbbiekben, mindennapi életünkben is (1-5).  Folyamatosan szükségünk van a változatos stimulusokra annak érdekében, hogy megőrizzük azt a képességünket, hogy alkalmazkodni tudunk a bennünket érő ezerféle mindennapi kihíváshoz. Hogy kerüljünk bármilyen helyzetbe, reflexesen megtaláljuk az adott körülményeknek megfelelő leghatékonyabb egyéni mozgásmintát. A test számára tehát elengedhetetlen változatosságot a különféle szenzomotoros kihívásokkal tudjuk biztosítani.

Ha mindez kissé elvontnak tűnne, íme a nagyon leegyszerűsített magyarázat: nem elegendő megtanulni, hogyan lépünk le a buszról (ez ugyebár a „buszról való lelépés” mozgásmintája), azt is meg kell tanulnunk, hogyan lépünk le akkor, ha közben beszélnek hozzánk, meglöknek, a talpunk alá kerül egy kő, vagy épp elindul az a fránya busz. Ahogy a görög filozófus, Hérakleitosz mondta, kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, tehát egész életünk során nincs két egyforma mozdulatunk, minden egyes alkalommal másképp lépünk le a buszról, ülünk le a székre, nyúlunk fel a könyvespolcra vagy simogatjuk meg a kedvesünk arcát. Egyetlen motoros minta tehát nagyon nem elegendő még egy tevékenységhez, például a buszról való lelépéshez sem. Gyakorlatilag végtelen számú mintára van szükségünk ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk a mindennapokban bennünket érő végtelenül változatos, jellemzően váratlan kihívásokhoz, a kődarabhoz, vagy a meglökéshez.   Ez egyébként a legfőbb oka annak, hogy nem elegendő a zsámolyra való fel-, és az onnan történő lelépést, leugrást (vagy épp fekvőtámaszt, guggolást, kitörést, féllábas állást stb.) gyakorolni a vendéggel/pácienssel! Különféle helyzetekben, különféle kihívások mellett is gyakorolnia kell mindezeket ahhoz, hogy meg tudjon felelni a való élet valódi kihívásainak (jelen esetben a járdáról/buszról való lelépésnek), azaz képessé váljon hatékonyan mozogni, megfelelően alkalmazkodni, és ne sérüljön meg egy-egy zavaró körülmény hatására. A változatos, különféle helyzetekben, különféle kihívások mellett történő gyakorlás a szenzomotoros tréning egyik rendkívül fontos eleme.

A változatosságot hajdanán maradéktalanul biztosította számunkra az, hogy mezítelen lábbal, vagy könnyed lábbeliben jártunk természetes talajon. Talpunk (és ezáltal teljes testünk) reggeltől-estig alkalmazkodni kényszerült a talaj (mező, rét, hegy, völgy, homok, patak, kavics stb.) különféle egyenetlenségeihez, arról már nem is beszélve, hogy maguk a mozgások is rendkívül változatosak voltak, kúsztunk, másztunk, ugrottunk, szökdeltünk, sétáltunk vagy épp szaladgáltunk naphosszat. Összességében tehát mindennapjaink során gyakorlatilag az összes izmunkat átmozgattuk, s bár nem igazán lehet szétválasztani a kettőt, a folyamatos egyensúlyozással elsősorban a stabilizáló mélyizmok, a változatos mozgásokkal pedig a felületesebb, mozgató izmok számára biztosítottuk az állandó szenzomotoros kihívásokat.

A XXI. században azonban napjaink nagy részét mesterségesen egyenes talajon (beton, parketta, járólap stb.) töltjük, így teljes mértékben hiányzik az a folyamatos fejlesztő/karbantartó inger az izmok és az idegrendszer számára, amit az egyenetlen talajon való egyensúlyozás jelent mozgásaink közben. Ráadásul kúszás-mászás-ugrás-szökkenés stb. helyett jobbára az íróasztal mellett ülünk, tehát maguk a mozgások is hiányoznak, szinte teljes mértékben inaktívvá váltunk, vagy – jobb esetben – egyetlen fajta sportot űzünk, amely jóval kevéssé változatos, mint a természetes népek ezerszínű mozgásai. Akár így, akár úgy, az állandó és változatos szenzomotoros kihívások szinte teljes mértékben eltűntek az életünkből, ezáltal egyre inkább elveszítjük azt a képességünket, hogy alkalmazkodni tudjunk az ezerféle helyzethez, valamint, hogy reflexesen megtaláljuk az adott körülményeknek megfelelő leghatékonyabb egyéni mozgásmintát. Mozgásaink darabosabbá, esetlenebbé és jóval ügyetlenebbé váltak, rosszul terheljük a testünket, egyre gyakoribban a helytelen terhelésekből származó kisebb-nagyobb sérülések, illetve a degeneratív (kopásos) betegségek.

Ismét némi mari-nénis magyarra fordítás: visszatérve a buszos példánkhoz, ha nem tréningezzük a testünket a változatos kihívásoknak való megfelelésre, jelentősen megnő a valószínűsége annak, hogy ha véletlenül meglöknek a buszról való lelépés során, nem tudunk megfelelően alkalmazkodni a helyzethez, tehát elveszítjük az egyensúlyunkat, elesünk és kificamítjuk a bokánkat (sérülés), vagy az évek során halmozódó ügyetlen mozdulatok miatt hosszú távon túlterheljük az izmokat, inakat, szalagokat, ízületeket, és jócskán felgyorsulnak a kopásos folyamatok (degeneratív betegségek).

Nem az a kérdés tehát, hogy a variabilitás fontos-e a motoros tanulás és – úgy en bloc – az emberi test egészsége szempontjából, hanem az, hogy a XXI. században hogyan csempésszük vissza a változatosságot a mindennapjainkba. És mint mindig, mi most is a legkönnyebbnek tűnő utat választjuk. Egy méregdrága cipellővel próbáljuk meg pótolni az ingyenesen rendelkezésünkre álló természetes talajt, a mezítlábasságot és a színes, változatos mozgások sokaságát. Elárulok egy titkot: nem fog sikerülni. Hogy miért nem? Nos, a válasz ezúttal is összetett:

  1. Emlékezzünk vissza, hogyan is működik a gördülő cipő! Elöl-hátul kerekített talprészével egyenetlenné teszi a lapos, kemény járófelületeket, azaz egyfajta instabil bázist teremt. A kulcsszó az „elöl-hátul”. Míg a természetes talaj egyenetlensége ezerirányú, a cipő által biztosított mesterséges egyenetlenség csakis nyílirányú (szagitális) síkban „működik”, oldalirányban vagy átlósan például már nem. A mesterséges kihívás tehát jóval kevésbé színes, így a variabilitás, ezáltal a fejlődés is jelentősen korlátozott (visszatérve a buszos példára: gördülő talpú cipőt rendszeresen viselő páciensünk remekül visszanyeri az egyensúlyát, ha hátulról lökik meg, hisz ezt a stimulust jól ismeri a teste és az idegrendszere, de ha az inzultus oldalról vagy átlósan éri, nos, ez esetben bizony csúnyát zakózik szegény)
  2. Bár nem találtam kutatást, amely ebből a szempontból vizsgálná a gördülő cipőt, úgy vélem, hogy a lábbeli által biztosított folyamatos egysíkú (egyirányú) terhelés hosszabb távon éppúgy izomegyensúly megbomláshoz vezethet, mint minden más egyoldalú terhelés. Az emberi test számára a különféle segédeszközök nélküli funkcionális mozgás számít ideálisnak. Bármi, ami beavatkozik a fiziológiás mozgásmechanizmusokba (ilyen például a gördülő cipő is) megváltoztatja azokat, és kompenzációs folyamatokat indít el. A vastagabb talp például bizonyítottan rontja a propriocepciót (saját testünk érzékelését), a folyamatos egyoldalú "előre-hátra egyenetlenség" pedig a fiziológiás izomegyensúlyt bonthatja meg azáltal, hogy túldolgoztatja a láb bizonyos izmait (6).
  3. A természetes talaj egyenetlensége kiszámíthatatlan, ezért hozzászokni sem igazán lehet, folyamatos kihívást biztosít számunkra. A gördülő cipő ezzel szemben mindig ugyanazt a mesterséges, egyirányú egyenetlenséget biztosítja, amelyhez egy idő után remekül hozzászokunk, hisz relatíve gyorsan megtanuljuk ezt az egyetlen mozgásmintát
  4. S végül, de nem utolsó sorban: nincs az a csodacipő, amelynek viselése önmagában pótolni tudná a rendszeres és változatos testmozgást. Bár sokan hajlamosak megnyugtatni magukat azzal, hogy a cipő viselésével mindent megtettek az egészségükért, ez bizony súlyos tévedés. Ha nem kúszunk, mászunk, sétálunk, futunk, ugrunk és szökellünk, cipő ide, cipő oda, esélyünk sincs arra, hogy megőrizzük mozgásaink, mozgásmintáink sokszínűségét, ezáltal testi és mentális egészségünket.

Mit szoktam tehát javasolni arra a kérdésre válaszolva, hogy viseljünk-e gördülő cipőt? Leginkább azt, hogy ne a lábbelitől várjuk a csodát, hanem a mindennapos és változatos testmozgástól. Kússzunk, másszunk, ugrándozzunk és sétáljunk, és töltsünk lehetőleg minél több időt természetes talajon a lehető legvékonyabb talpú cipőben (vagy akár mezítláb) azért, hogy valódi és ezerarcú kihívást biztosítsunk a testünk számára. Ha pedig szeretjük a gördülő talpú cipőt, tekintsük azt éppúgy pusztán egyfajta (egyébként remek) fejlesztő edzésformának, ahogy a BOSUN vagy a dinamikus párnán történő egyensúlyozást is, mert – legalábbis szerintem – semmivel nem több vagy kevesebb ennél. Időnként sétáljunk, kocogjunk vagy tornázzunk, tehát mozogjunk a cipőben, ezáltal biztosítva egyfajta (de közel nem az összes) hasznos és szükséges stimulust izmaink és idegrendszerünk számára.

Feövenyessy Krisztina
a Feövenyessy Medical Fitness Akadémia (FMFA) vezetője

  1. Handford, C., Davids, K., Bennett, S., Button, C., 1997. Skill acquisition in sport: some applications of an evolving practice ecology. J. Sports Sci. 15, 621–640
  2. van Geert, P., van Dijk, M., 2002. Focus on variability: new tools to study intra-individual variability in developmental data. Infant. Behav. Dev. 25, 340–374
  3. Bartlett, R., Wheat, J., Robins, M., 2007. Is movement variability important for sportsbiomechanists? Sports Biomech. 6, 224–243
  4. Wilson, C., Yeadon, M.R., King, M.A., 2007. Considerations that affect optimised simulation in a running jump for height. J. Biomech. 40, 3155–
  5. Müller, H., Sternad, D., 2009. Motor Learning: Changes in the Structure of Variability in a Redundant Task. In: Sternad, D. (Ed.), Progress in Motor Control, New York,Springer US, Vol. 629, pp. 439–456
  6. Romkes, J. et al. Cahnger in gait and EMG when walking with the Masai Barefoot Technique.Clin Biomech.2006 Jan;21(1):75-81.

Bejelentkezés vagy Regisztráció

 

 

Weboldalunk az oldal működése és a felhasználói élmény javítása érdekében sütiket használ (cookie), ahogy minden korszerű weboldal. Itt engedélyezheti vagy letilthatja a sütik használatát. Kérjük, vegye figyelembe, hogy a sütik tiltásával bizonyos funkciók nem vagy nem megfelelően fognak működni!