 |
Feövenyessy Krisztina A Feövenyessy Medical Fitness Akadémia vezetője |
Menu
Cart
Hosszú évek óta tanítom a kinesiology taping technikát, és jellemzően az jelenti számomra a legnagyobb kihívást, hogy megértessem a hallgatókkal: nem az a cél, hogy képessé váljunk ügyesen felragasztani azt a 30-40 különféle applikációt, amit az alap- és haladó képzésen veszünk, hanem az, hogy ezeken keresztül megtanuljunk tape-es szemmel látni és tape-es fejjel gondolkozni.
Ha egy ízület mozgásterjedelme korlátozódik, a legtöbb kolléga gondolkodás nélkül nyúl a statikus nyújtásokhoz. A másik oldalról azonban egyre több szakember meri kétségbe vonni a statikus nyújtás létjogosultságát, vagy legalábbis azt a dogmát, hogy ez az egyedüli hatékony eszköz az ízületi mozgásterjedelem csökkenése esetén. Vajon mi lehet a kétely oka?
Ha hozzám hasonlóan a mozgásterápia, manuálterápia, sportrehabilitáció területén dolgozol, valószínűleg észlelted már az összefüggést a stressz/szorongás/depresszió/önbizalomhiány és a krónikus mozgásszervi panaszok, különösen az állandósult derék- és nyakfájdalom között. Nálunk a Gerincközpontban tíz krónikus mozgásszervi problémával érkező páciens/vendég közül hét-nyolcnál szembetűnő a stressz, illetve a különféle negatív érzelmek erőteljes jele. Kérdés, hogy vajon valós-e a feltételezett összefüggés, és ha igen, milyen szerepet játszik benne a myofascia?
A feszes, merev fascia éppúgy összepréseli a testet, mint egy rugalmatlan búvárruha
Szabad-e súlyzós edzést végezni gyermekkorban? És ha igen, érdemes-e? Képes-e az edzések hatására erősödni a még pubertás előtt álló gyermek izma? Izgalmas kérdések, amelyeket szinte nap mint nap tesznek fel szülők és edzők, és amelyekre évtizedeken át megvoltak a jól bejáratott válaszaink, azaz:
- gyermekkorban tilos súlyzós edzést végezni, mert károsítja a fejlődő csont- és izomrendszert
- és egyébként sem lenne sok értelme, mert androgén hormonok hiányában az izom képtelen a hipertrófiára (azaz az izomátmérő növekedésére)
A kérdés az, hogy ezek a válaszok vajon a modern kutatások eredményeinek ismeretében is helytállóak-e, vagy sem. Nos, vettem a fáradságot és utánajártam. A válasz röviden és velősen: nem helytállóak. És most nézzük kissé hosszabban és részletesebben 😊!
Descartes hatására évszázadokon keresztül hittünk abban, hogy a fájdalom mindig valamilyen szövetsérülés hírnöke, és mint ilyen, teljes mértékben független minden más tényezőtől. Magyarul vagy van valamilyen szövetkárosodás, és akkor az bizony fáj is, vagy nincs, ám ez esetben semmi nem fájhat. Egészen a XX. század közepéig tartotta magát az a nézet, hogy az agy csupán egy passzív központ, a perifériáról érkező fájdalomüzenetek befogadója, és azokat a krónikus derék-, vagy más fájdalomtól szenvedő pácienseket, akiknél semmiféle szervi betegséget vagy szövetkárosodást nem sikerült diagnosztizálni, pszichés érintettség diagnózisával pszichiátriára küldték (vagy egész egyszerűen hipochondernek titulálták).
10. oldal / 21